A
történet továbbmesélése
A rózsa,
amikor a kis herceg elhagyta, úgy érezte, elérkezett a világ vége. Nincs, kinek
nyafogjon, nyíljon. Persze, a rózsa tudta, a kis herceg gyakran átlát a szitán.
Kellett számára, mert neki a kis herceg a mindenható. Mikor elhagyta, szomorú
lett. Meg akart halni. És ha a teste sorvad, megjelennek rajta az élősködők.
És
közben a kis herceg járta a maga útját. Tanult az uralkodótól, a részegestől, a
lámpagyújtogatótól…, a rókától. A rókától nem csak azt tanulta meg, miért
fontos a kis herceg és a róka barátsága, hanem megértette, miért fontos a kis
herceg és a rózsa kapcsolata.
És
mikor a rózsa úgy érezte, hogy mindjárt elpusztul, egy kismadár szállt oda. A
kismadár éhes volt már és kínjában elkezdte a rózsán lévő élősködőket
csipegetni. Fájt a rózsának a madár csőrének munkálkodása. „Már ez is? Már
békén elpusztulni sem hagynak?” És jött az eső. És a kismadár odabújt a rózsa levelei alá. A rózsa ráhajtotta fejét. „De jó, hogy itt vagy! Most megáznék, ha
nem védenél meg az esőtől!” „Én mindig így tartom a szirmaimat, leveleimet az
esőben.” „Csak ezért védesz az esőtől?” „Hát persze.” – mondta a rózsa, de
elszégyellte magát. „Én meg akartam halni” – folytatta a rózsa. „De hát mi
fáj?”- kérdezte a kismadár. És a rózsa elmesélte, hogy volt egy kis herceg, aki
gondozta és ápolta őt, de elment. „Te megbecsülted őt? Szeretted?” A rózsa
keserves zokogásban tört ki. „Most értem, hogy szeretem. De hát már meghalok.”
A kismadár nagyon szomorú lett és riadtan fölröppent. És egyszer csak meglátott
valamit. Az a valami hasonlított a rózsához. Nem tudta megmondani, miért.
Mintha ember lett volna. De mégis, mintha szára lett volna.
És
visszatért a rózsához és elújságolta, hogy jön valaki, aki talán a kis herceg.
És a rózsa már élni akart. Nem tudta, nem tudta pontosan, az-e, aki elment, de
tudta, hogy élni akar. És már nem fájt a kismadár csőrének koppanása. És
boldogan hajtotta rá a leveleket, hogy megvédje az esőtől. És félt, hogy vajon
meglátja-e őt, hogy van-e olyan szép, mint amikor elment. És mikor a kis herceg
odaért, letérdelt mellé, a szemében valami különös fény ragyogott. És a rózsa
látta, hogy találkozott más rózsákkal. Más színűekkel, dúsabbakkal. És aztán
kitisztult a kép. És egyetlen rózsát látott a tekintetében. Önnön magát. Egyetlen
kérdése volt. „Találkoztál bárányokkal?” „Tudom, hogy a tüskéid a bárányok
ellen szólnak. De itt, a mi bolygónkon nincsenek bárányok.” És erre a szóra a
rózsa megvált a tüskéitől. És így a kis herceg meg tudta simogatni.
A
kismadár felkapott egy tüskét, a tollai mellé tűzte, és boldogan csivitelve
elszállt. Elrepült a rózsákhoz, hogy elmesélje nekik az egy történetét, aki
önként lemondott a tüskéiről.
A
madár a kis herceg nyomán elrepült a rókához. Így a madár is a kis hercegre
emlékeztette a rókát. A róka megmutatta a búzatáblát a madárnak, s benne az
elejtett búzaszemeket. Így a madár is emlékezett a rózsára. A madár pedig
fentről jelezte a rókának, ha veszély közelgett. És ők pedig a kis herceg miatt
találtak egymásra. És ez így van rendjén.
A kis
herceg nem indult el könnyen. De ha nem teszi, mind szegényebbek lennének. És
főleg a rózsa nem akarna élni. Csak mórikálná magát. És nem tanulná meg soha,
mit jelent szeretni. De igaz ez a kis hercegre is.
