Történet
Erdő. Nyugat-Európa. Valahol…
talán Franciaország. Gallok. Középkor. Falu. Kicsi település. Alapvetően
gallok.
Két jó barát. Az egyik
nagydarab, nagyon erős, valami kovácsféle. A kisebb molnár. Nem kicsi ő sem,
csak kisebb. A nagy az erő, a kicsi az ész. Fiatalok, jó barátok. Szokatlanul
jóban vannak. Mindenhova együtt járnak. Csapdákat állítani, csak úgy járni.
„Ikreket kell majd elvennetek!” – mondják nekik.
De erre nem kerül sor. A
falut folyton dúlják. Élelmet, asszonyokat is viszik. Tulajdonképpen, amit
megtermelnek, azt el is viszik.
Egyszer a francia katonák
jönnek. Nem kell semmi, de mégis feldúlják a kovácsműhelyt. A kovács haragos
lesz, hátba vágja a katonát a kalapáccsal. Ez eldönti a sorsot. Menekülni kell:
Jönnek a többiek. Néhányat lekaszabolnak ők ketten, aztán felkapnak egy-egy
lóra, s elmenekülnek. Az erdőbe.
Nem szokatlan ez, sokan
élnek ott. Zsiványok, szabadok, remeték. Ki-ki, ahogy tud. Ők úgy gondolják,
szabadok lesznek. Eszik az erdő fáinak gyümölcsét, lövik a vadat.
Egy idő után átbillen a
dolog. Jönnek az erdőn át szekérrel. Előbb csak beszélgetnek, aztán leemelnek
ezt-azt. Most már inkább zsiványok. Túlzásba nem viszik, de akinek megkurtítják
a vagyonát, az nem örül.
Leszedik az asszonyokat is,
de valahogy jól csinálják. Majdnem, szinte megvárják, hogy az asszony jelezzen.
Ha vénecske a férj, még direkt jól is jön. Nevetnek a faluban, amikor egy-egy
asszony arra irányítja a kocsit. Azért a dolog kezd elvadulni.
Ebül szerzett jószág, ebül
vész. Sok a bor, sok a hús, kevés a munka, nincs kontroll. Kezdenek be-betörni
máshová is, kevesebbet adnak a többi szabadnak.
Ez már az erő fitogtatása.
Nem nagyon veszélyes. Ölni nem, semmiképpen.
Egy éjszakai tivornyázás
után, még teljes a bódulat. Egy lány megy arra egyedül. Ismeri az utat. Nem
szokták bántani. Szép, tiszta, fiatal. De a nagyobbiknak a borgőz megszállja a
fejét. „Kapjuk el, kapjuk el, öcsém! Ilyet még úgy sem pipáltál!”
A lány istenhívő. Érzi, hogy
baj lesz, mert másképp viselkednek. Tudja, hogy a kicsi az ész, hozzá
fohászkodik. Ez feldühíti a nagyot. A ruhák szakadnak. Elszabadulnak a vágyak.
A nagy dühös. „Te legyél az első! Most mutasd meg!”
Az egyesülés egészen
különleges. Gyötrő, de különleges. Az összetartozás pecsétje. A fiú is tudja:
Ez a lány lett volna élete párja. És a lány is érzi ezt.
A nagyot szembeköpi a lány,
és azt mondja: „Rohadt disznó, viseld mindhármunk terhét! Gyere, tedd meg te
is! Fejezd be, amit elkezdtetek!” – Hát, sokat nem kell kéretni!
Az utak innen háromfelé
ágaznak. A lány kolostorba vonul. A kicsi szerzetesnek áll. Előtte
nagyon-nagyon összevesznek a barátjával. „Gyűlöllek, gyűlöllek, te szemét!” -
Ezt kiabálja a kicsi. A nagy meg azt kérdezi: „Én voltam? Én voltam? Én nem
tudom helyetted megtenni! Álszent vagy, sosem voltál a barátom! Mindig csak
uralkodtál felettem!”
A kicsi hosszú időre
hallgatási fogadalmat tesz. Időnként felkutatja a barátját, aki fanatikus
őrülettel dúl és fosztogat. A nagy nem akar istenhívő lenni. „Isten nem ad
ennivalót. Isten elveszi a barátomat.” És nemsokára egy másik zsiványcsapat
áldozata lesz. - Vagy a sajátjáé.
A lány megfogan, de a kicsi
ezt már nem tudja, de a gyerek nem születik meg. Néhány hónaposan elvetél.
A gyermek
„békebírónak” érkezett volna hármójukhoz. Ha a kicsi vállalja a lányt, a nagy
vállalja a gyereket. Ha szembenéznek a helyzettel, lehetőségük lett volna
visszatérni a faluba, s együtt családot alapítani, felnevelni a gyereket. A
gyermek kapocs lett volna a nagynak a faluhoz, mert ő nem nősült volna meg, de
így oda is tartozott volna.
Ők ketten, az
ész és az erő, együtt elérhették volna, hogy megszervezik a falu védelmét.
Ilyenformán nagyon szép lehetőség volt számukra ez a helyzet.
