A molnár, a kovács és a lány

Történet 

Erdő. Nyugat-Európa. Valahol… talán Franciaország. Gallok. Középkor. Falu. Kicsi település. Alapvetően gallok.

Két jó barát. Az egyik nagydarab, nagyon erős, valami kovácsféle. A kisebb molnár. Nem kicsi ő sem, csak kisebb. A nagy az erő, a kicsi az ész. Fiatalok, jó barátok. Szokatlanul jóban vannak. Mindenhova együtt járnak. Csapdákat állítani, csak úgy járni. „Ikreket kell majd elvennetek!” – mondják nekik.

De erre nem kerül sor. A falut folyton dúlják. Élelmet, asszonyokat is viszik. Tulajdonképpen, amit megtermelnek, azt el is viszik. 

Egyszer a francia katonák jönnek. Nem kell semmi, de mégis feldúlják a kovácsműhelyt. A kovács haragos lesz, hátba vágja a katonát a kalapáccsal. Ez eldönti a sorsot. Menekülni kell: Jönnek a többiek. Néhányat lekaszabolnak ők ketten, aztán felkapnak egy-egy lóra, s elmenekülnek. Az erdőbe.

Nem szokatlan ez, sokan élnek ott. Zsiványok, szabadok, remeték. Ki-ki, ahogy tud. Ők úgy gondolják, szabadok lesznek. Eszik az erdő fáinak gyümölcsét, lövik a vadat.

Egy idő után átbillen a dolog. Jönnek az erdőn át szekérrel. Előbb csak beszélgetnek, aztán leemelnek ezt-azt. Most már inkább zsiványok. Túlzásba nem viszik, de akinek megkurtítják a vagyonát, az nem örül.

Leszedik az asszonyokat is, de valahogy jól csinálják. Majdnem, szinte megvárják, hogy az asszony jelezzen. Ha vénecske a férj, még direkt jól is jön. Nevetnek a faluban, amikor egy-egy asszony arra irányítja a kocsit. Azért a dolog kezd elvadulni.

Ebül szerzett jószág, ebül vész. Sok a bor, sok a hús, kevés a munka, nincs kontroll. Kezdenek be-betörni máshová is, kevesebbet adnak a többi szabadnak.

Ez már az erő fitogtatása. Nem nagyon veszélyes. Ölni nem, semmiképpen.

Egy éjszakai tivornyázás után, még teljes a bódulat. Egy lány megy arra egyedül. Ismeri az utat. Nem szokták bántani. Szép, tiszta, fiatal. De a nagyobbiknak a borgőz megszállja a fejét. „Kapjuk el, kapjuk el, öcsém! Ilyet még úgy sem pipáltál!”

A lány istenhívő. Érzi, hogy baj lesz, mert másképp viselkednek. Tudja, hogy a kicsi az ész, hozzá fohászkodik. Ez feldühíti a nagyot. A ruhák szakadnak. Elszabadulnak a vágyak. A nagy dühös. „Te legyél az első! Most mutasd meg!”

Az egyesülés egészen különleges. Gyötrő, de különleges. Az összetartozás pecsétje. A fiú is tudja: Ez a lány lett volna élete párja. És a lány is érzi ezt.

A nagyot szembeköpi a lány, és azt mondja: „Rohadt disznó, viseld mindhármunk terhét! Gyere, tedd meg te is! Fejezd be, amit elkezdtetek!” – Hát, sokat nem kell kéretni!

Az utak innen háromfelé ágaznak. A lány kolostorba vonul. A kicsi szerzetesnek áll. Előtte nagyon-nagyon összevesznek a barátjával. „Gyűlöllek, gyűlöllek, te szemét!” - Ezt kiabálja a kicsi. A nagy meg azt kérdezi: „Én voltam? Én voltam? Én nem tudom helyetted megtenni! Álszent vagy, sosem voltál a barátom! Mindig csak uralkodtál felettem!”

A kicsi hosszú időre hallgatási fogadalmat tesz. Időnként felkutatja a barátját, aki fanatikus őrülettel dúl és fosztogat. A nagy nem akar istenhívő lenni. „Isten nem ad ennivalót. Isten elveszi a barátomat.” És nemsokára egy másik zsiványcsapat áldozata lesz. - Vagy a sajátjáé.

A lány megfogan, de a kicsi ezt már nem tudja, de a gyerek nem születik meg. Néhány hónaposan elvetél.

A gyermek „békebírónak” érkezett volna hármójukhoz. Ha a kicsi vállalja a lányt, a nagy vállalja a gyereket. Ha szembenéznek a helyzettel, lehetőségük lett volna visszatérni a faluba, s együtt családot alapítani, felnevelni a gyereket. A gyermek kapocs lett volna a nagynak a faluhoz, mert ő nem nősült volna meg, de így oda is tartozott volna.

Ők ketten, az ész és az erő, együtt elérhették volna, hogy megszervezik a falu védelmét. Ilyenformán nagyon szép lehetőség volt számukra ez a helyzet.