Kategóriák

2014. június 23., hétfő

"Lélekveszélyben" - részletek a könyvből

Cím:
Lélekveszélyben
Szerző:


Biri Magdolna
Kiadás:
2002

Szükség szerint tanítók jelentkeznek be, s mondják el a helyzethez kapcsolódó ismereteket. Egy esetben, haldokló átkísérése közben a haldoklási folyamatba is bepillanthatunk.

Részletek a könyvből:

A vágyaim én vagyok. Igen ezt nem fogalmaztam meg régen, de itt a semmiben van időm gondolkozni.

A barátra időt kell szánni, figyelni kell, ki az, aki kiegészít. A negyvenéves bankár barátkozzon a húszéves ápolóval? Tanuljon tőle? Válassza barátjául?

„Belső dzsihádot nem tudtam csinálni. Szent háború – itt bent.”

„Azt hisszük, a halál után megváltozik minden. Amit ott nem oldottál meg, az itt is gondot okoz. Gyáva vagy ott, gyáva leszel itt is. Csak a helyszín más. Ez nem sokban különbözik attól. ... Nem kéne olyan nagyon sürgetni a halált. Szépen élni, szépen meghalni ugyanaz. Szépen meghalni nem lehet szép élet nélkül. Aki szépen élt, megélte vágyait, tette a dolgát, az szépen hal meg. Aki nem, az viseli a saját béklyóját. A sajátját. Tied a béklyó, magadnak csináltad. Nem a társadalom, nem a feleség adta rád. Tied. És ezt innen jobban látni.”

„Az öngyilkosság egy különös halálnem. Bűn? Nem. Hiba. A lehetőség, amely megadatott, kihasználatlanul maradt. A szépség, a fájdalom, amiből tanulhatunk, és amivel taníthatunk áll és vár. Mert nem nézünk szembe. Mert ítélkezünk. Azt hisszük, tudjuk, miben rejlik az öröm és miben a fájdalom. Pedig nem így van. A nehézségben gyakran több az öröm. Ezért a nehézséggel az örömöt dobjuk el magunktól. Az öngyilkosok sírnak miután meghalnak. Sírnak az elmulasztott lehetőségek miatt. Amit nem kaptak, és nem adtak. Végignézik életfilmjüket. Csak többszörösen: mi lett volna, ha… Ott sem bátrabbak, mint a Földön. Ott sem figyelmesebbek. Ott is maguknak kell megtalálni: hol itt az öröm? Aki a bánatra van beállítva, az hosszan keresgél, mint az aranymosók. Följebb kell emelkedni.”

Szerinted, mi húzza le az asszonykát? - A bűntudat, hogy nem élt őszintén. Ő szerette a pénzt, a házat, a jószágot. Nem baj. Szerette a libát. Ha ezt bevallja magának, jobb lett volna neki is, a libának is. De ő azt mondta: A gyerekeimért dolgozom.”

Zsidó emberhez mentem feleségül. Volt alkalmam végignézni, ahogy a Dunába lövik a férjem. Egy fiam visszatért. Tudod, vannak pontok, amiket az ember kimondatlanul is tud az életében. Hogyha megjönnek, akkor ők is tudják, hogy az Ajtósi Dürer soron találkozunk. Ő is tudta. A két kicsi nem élte túl. Nem is fájdalom. Más ez az érzés. Valahogy olyan tisztán tudom, hogy nekem ezzel kell élnem. A fiam elment Amerikába. Nekem nem volt szívem utána menni. Tanítottam franciául, németül. És így a két elveszített gyermek helyett lett sok. Sok mindent vesztettem el, és sok mindent kaptam.

 „A sugár gondolata betegített meg. Az amerikaiak nem tudták, mi hullik itt atomjaira. Nem a sugár, a gyűlölet. Az a veszélyesebb. A gyűlölet darabokban megjelenik, lerakódik az emberekre és meggyengít. A szüleink, mi - nem tudtunk ellene védekezni. Mi is gyűlölettel válaszoltunk. Miért Hirosima kapja a bombát? A gyűlölet nemcsak a bombával érkezik. Csak így van kire fogni. Mindig kívül keressük a hibást. Bomba, levegő, betegség. Nem lehet gyermekem – butaság lett volna mondani. Anya lehettem. Tanár. Mesemondó. Haragvó és szeretetteljes.”



Nincsenek megjegyzések: