Cím:
Lélekveszélyben
Szerző:
Biri Magdolna
Kiadás:
2002
A könyvben beszélgetések
vannak. Médium segítségével olyan emberi lelkek szólalnak meg, akik haláluk
után elakadtak, s így nem sikerült a föld közeli rétegből távozniuk. Beszélnek
az elakadó lelkek az őket nehezítő helyzetről, amik gyakran szélesebb körben is
előforduló tévedésekből fakadnak.
Szükség
szerint tanítók jelentkeznek be, s mondják el a helyzethez kapcsolódó ismereteket.
Egy esetben, haldokló átkísérése közben a haldoklási folyamatba is
bepillanthatunk.
Részletek a
könyvből:
„A vágyaim én vagyok. Igen ezt nem fogalmaztam
meg régen, de itt a semmiben van időm gondolkozni.”
„A barátra időt kell szánni, figyelni kell, ki
az, aki kiegészít. … A negyvenéves bankár barátkozzon a húszéves
ápolóval? Tanuljon tőle? Válassza barátjául?”
„Belső dzsihádot nem tudtam csinálni. Szent háború – itt
bent.”
„Azt
hisszük, a halál után megváltozik minden. Amit ott nem oldottál meg, az itt is
gondot okoz. Gyáva vagy ott, gyáva leszel itt is. Csak a helyszín más. Ez nem
sokban különbözik attól. ... Nem kéne olyan nagyon sürgetni a halált. Szépen
élni, szépen meghalni ugyanaz. Szépen meghalni nem lehet szép élet nélkül. Aki
szépen élt, megélte vágyait, tette a dolgát, az szépen hal meg. Aki nem, az
viseli a saját béklyóját. A sajátját. Tied a béklyó, magadnak csináltad. Nem a
társadalom, nem a feleség adta rád. Tied. És ezt innen jobban látni.”
„Az öngyilkosság egy különös halálnem. Bűn? Nem. Hiba. A
lehetőség, amely megadatott, kihasználatlanul maradt. A szépség, a fájdalom,
amiből tanulhatunk, és amivel taníthatunk áll és vár. Mert nem nézünk szembe.
Mert ítélkezünk. Azt hisszük, tudjuk, miben rejlik az öröm és miben a fájdalom.
Pedig nem így van. A nehézségben gyakran több az öröm. Ezért a nehézséggel az
örömöt dobjuk el magunktól. Az öngyilkosok sírnak
miután meghalnak. Sírnak az elmulasztott lehetőségek miatt.
Amit nem kaptak, és nem adtak. Végignézik életfilmjüket. Csak többszörösen: mi
lett volna, ha… Ott sem bátrabbak, mint a Földön. Ott sem figyelmesebbek. Ott
is maguknak kell megtalálni: hol itt az öröm? Aki a bánatra van beállítva, az
hosszan keresgél, mint az aranymosók. Följebb kell emelkedni.”
„Szerinted, mi húzza le az asszonykát?
- A
bűntudat, hogy nem élt őszintén. Ő szerette a pénzt, a házat, a jószágot. Nem
baj. Szerette a libát. Ha ezt bevallja magának, jobb lett volna neki is, a
libának is. De ő azt mondta: A gyerekeimért dolgozom.”
„Zsidó emberhez mentem feleségül. Volt alkalmam
végignézni, ahogy a Dunába lövik a férjem. …
Egy fiam
visszatért. Tudod, vannak pontok, amiket az ember kimondatlanul is tud az
életében. Hogyha megjönnek, akkor ők is tudják, hogy az Ajtósi Dürer soron
találkozunk. Ő is tudta. A két kicsi nem élte túl. Nem is fájdalom. Más ez az
érzés. Valahogy olyan tisztán tudom, hogy nekem ezzel kell élnem.
A fiam
elment Amerikába. Nekem nem volt szívem utána menni. Tanítottam franciául,
németül. És így a két elveszített gyermek helyett lett sok. Sok mindent
vesztettem el, és sok mindent kaptam.”
„A sugár gondolata betegített meg. Az
amerikaiak nem tudták, mi hullik itt atomjaira. Nem a sugár, a gyűlölet. Az a
veszélyesebb. A gyűlölet darabokban megjelenik, lerakódik az emberekre és
meggyengít. A szüleink, mi - nem tudtunk ellene védekezni. Mi is gyűlölettel
válaszoltunk. Miért Hirosima kapja a bombát? A gyűlölet nemcsak a bombával
érkezik. Csak így van kire fogni. Mindig kívül keressük a hibást. Bomba,
levegő, betegség. Nem lehet gyermekem – butaság lett volna mondani. Anya
lehettem. Tanár. Mesemondó. Haragvó és szeretetteljes.”
