Magamról még

A harmincas éveim végén jártam, mikor nyitni kezdtem a szemmel nem látható dolgok felé, s gyarapodtak ismereteim a témában.

Megtudtam például, hogy a halál után feladatuk van a lelkeknek. Távolodniuk kell a földtől, s meg kell nézniük életfilmjüket. Olvastam, hogy ez a távolodás nem könnyű számukra, ezért egyes kultúrákban segítik is a halottakat mantrákkal, gondolatokkal...

Máshol arról szereztem tudomást, hogy többen vannak, akik haláluk után is közel maradnak a földhöz, kapcsolódnak élő emberekhez, befolyásolják gondolataikat, cselekedeteiket, s ezzel nehezítik azok életét, akikhez kapcsolódnak. (Edit Fiore: Hányan vagytok?)

Olyan véleményt is hallottam, s egyet is értettem vele, hogy ez az állapot inkább rossz ezeknek a lelkeknek, mintsem jó lenne a számukra.

Begyűjtött információim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a rokonságunkban meghaltak között jócskán lehetnek ilyen föld közelében maradt lelkek. Azért gondoltam ezt, mert tudtam, hogy nem voltak felkészültek, de még csak nem is hittek a túlvilágban, s innen lentről sem segítettük őket semmivel. Feltételeztem azt is, hogy tágabb környezetemben is hasonló lehet a helyzet.

Ahogy telt az idő egyre inkább éreztem, szeretnék segíteni a haláluk után elakadóknak. Vonzott, hogy beszélgessek elhunyt emberekkel (emberszellemekkel), s segítsek nekik. Hittem, hogy ezzel nekik is és magunknak is jót tennék, s már képesnek is éreztem magam ilyen jellegű feladatra. Kíváncsi is voltam, „kik” vannak körülöttünk „odaát”.

Tulajdonképpen összeértek számomra a szálak, el is szántam magam, csak még szükségem volt egy médiumra.

Sokáig nem kellett rá várni. 2000. január vége volt, mikor mondta egyik ismerősöm, hogy szívesen kipróbálná magát médiumként és segítőként. Nagyon örültem neki. De amikor hozzátette, hogy „most”, inkább voltam rémült, mint boldog.

Már semmi nem hiányzott, csak részemről a bátorság ahhoz, hogy nekikezdjünk a munkának. Helyreutasítottam magam, hogy most itt az örömnek van helye és nem a félelemnek, s mondtam, hogy "jó, vágjunk bele".

Elkezdtünk tehát kapcsolatot létesíteni olyanokkal, akik haláluk után nem tudtak a föld közeli rétegből távozni (elakadtak), s segítségre volt szükségük a távozáshoz.

Megtudtuk később, hogy azok számára, akik hozzánk érkeztek, fontos volt, hogy beszélhettek. Azzal, hogy el- és kimondták életük dolgait, könnyebbedtek, s könnyebbedve emelkedni tudtak. Ez jó érzés volt nekünk. Ezen felül hálásak voltunk nekik, mert sokat megtudtunk magunkról általuk, sokat tanultunk tőlük erről a világról s a túlvilágról is. Ők is örültek, hogy adhattak.

Megszólaltak a médiumon keresztül segítők, tanítók is. Rögtön az első alkalomtól fogva érkeztek ők is. Jöttek képezni minket a munkára és koordinálták is azt. Ezen felül adták tudásukat, bölcsességüket megoldásra váró problémáinkhoz, felmerülő kérdéseink megválaszolásához is, amikor szükségünk volt rá.

Nekik, ahogy később elmondták, az volt a feladatuk, hogy megtalálják a módját annak, hogy haláluk után a lelkek ki tudjanak kerülni a föld közeléből, s mivel alkalmanként a beszélgetés kifejezetten jó segítség lehet, örültek ténykedésünknek.

Örültek még az együttműködés lehetőségének azért is, mert tudták, hogy mi tovább tudjuk adni itt a földön azokat az ismereteket, amiket az elakadóktól vagy tőlük megtudunk. Így pedig remélhető, hogy az emberek szebben élhetnek, szebben halhatnak, s csökkenhet azok száma, akik haláluk után elakadnak. Ami pedig mindannyiunk számára üdvös volna.

Másfél évig dolgoztunk így együtt. Érdekes és örömteli volt számomra ez az időszak, az elkövetkezendő évekre nézve pedig gyümölcsöző.

Akkor hagytuk abba a közös munkálkodást, amikor - nagyrészt a segítségre várókkal folytatott beszélgetéseimből - elkezdtem írni a könyvemet, ami 2002-ben Lélekveszély címen meg is jelent.

Most – külső és belső ösztökékre hallgatva - úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy időnként a segítőkkel folytatott beszélgetésekből is közzétegyek.