Jézus születése. Történet

Nyolc évvel ezelőtt, a Karácsonyra való készülés időszakában, egyik tanítónk – Debora (nevének jelentése: a nő, aki lát) – felidézte nekünk Jézus születését és beszélt az előttünk álló ünnepről. Ma, ennek az évnek első advent vasárnapján Debora lejegyzett szavait szeretném a blogomban közzétenni.

„Az ünnep kapcsán beszélni fogok nektek arról, ahogy Jézus megszületett. A Megváltó. Hogyan kapta ezt a megszólítást? Az emberek nevezték el így. De valóban annak is tekintették.

Ne feledkezzetek meg a körülményekről! Illatok - kiemelt fontosságúnak tartom. Nem nagyon emlékeztek meg az ünnepekről ilyen formán: A fenyő illata, a csengő hangja, az étel édes íze. Szimbólumok, de az érzeteknek, a testnek is megvan a maga helye, szerepe.


Mária és József elindultak Názáretből Betlehembe. A több mint száz kilométeres utat gyalog, illetve szamárháton tették meg. Képzeld el magad! Úttalan utakon zötykölődve. Közben József és Mária között megteremtődött a szeretet összhangja. Ez út nélkül vajon megteremtődött volna? Midőn Mária az anyjával készülődik a gyermek születésére és József - ácsolván a munkadarabjait - a barátokkal beszéli meg a problémáit?

Vajon jó-e ez az út? Húsz kilométert megtéve, előttük még száztíz! Kihalt vidék. Szomjúság. „Be jó! Legalább összhang teremtődik, legalább a gyermek felkészül!” Mondták volna ezt? - Nem valószínű.

Minek tette ki Mária a gyermeket az utolsó hónapban! Ma ezt nem értenék. „Kitette őt ilyen megpróbáltatásoknak!”- mondanák. - Pedig csak az élete játszódott le kicsiben.

Fárasztó és nehéz volt az út. Sokszor lakatlan vidéken. Sokszor földön hálva. Sokszor szent helyeket érintve, ahol elődeik a próféták voltak. A cél Betlehem? Igen is, nem is. Az úti cél Betlehem. A cél, az út. Az úton levés. - Hisz későbbi életük szinte másról se szólt.

És elérkezvén Jeruzsálembe, a szent városba, tudták Betlehem már nincs messze.

Tudod-e, miért mentek Betlehembe? - Mert Heródes népszámlálást tartott. Mindenkit ott vettek számba, ahol született a családfő. József hazatért Betlehembe. Ahová való. A ház ura elment megnézni, otthona-e még Betlehem. Betlehem, a mesterek városa nem fogadta be, mert a népszámlálásból üzlet lett.

Jöttek a világ minden tájáról a szétáramló emberek. „Ti már nem kellettek nekünk!” József az ács, már nem kellett Betlehemnek. „Otthonom-e hát nekem Betlehem? Nem. De eredőm, igen.”

És megpihenni a városon kívülre tértek. És ott a csendben, a barlangban, ahol azért meleg van, s az állatok lehelete, s a széna természetes módon otthonossá teszik a helyet, megszületett a Megváltó. Egy barlangban. Egy odúban.

„Ajaj! Az első élmény! Sötét luk!” - mondanák a ti pszichológusaitok. „És hideg! És főleg!” De az anya és az apa jelen van. És persze az Atya is. És az angyal megjelenik a pásztoroknak. „Ott, ott, megszületett ő! Az igazi pásztor, akinek a nyája az emberekből áll. Menjetek!” S a pásztorok, az egyszerű, hívő emberek mennek. Tudják? - Nem. De érzik. És ott az anya, az apa… és a kisded - önmagában imádnivaló. Nem kell ezen annyit gondolkozni! „A szülőknek táplálékra van szükségük. - Nekünk van. Miért ne osztanánk meg velük?” És öröm a szülőknek, öröm a pásztoroknak. És a bárányoknak is.

És egy másik csapat is tart Betlehembe. A Napkeleti bölcsek. Így Jézus kelet és – vallásával - nyugat egyesítését hozza létre. Nekik nem az angyal szól. Őket a csillag vezérli. Ez már a tudomány. Ők nem az egyszerű nép gyermekei. Ők megjárták az utat. Ők a tudatos bölcsek. Ajándékot hoznak. Aranyat. A királyság, az ész mentális szimbólumát. Mirhát. Az emberi jócselekedetek, jókívánságok, a szív, a szeretet jelképét. Tömjént. A hit, a szentlélek jelképét.

Vagyis e földön e földi szabályok szerint élünk. Vezérel a szívünk. Ez a mi iránymutatónk. A törvényünk. Az egyetemes törvény. Az Atyánk törvénye. Nem könnyű ezt összeegyeztetni. Nem becsüli le ezt senki. Figyelmen kívül hagyni nem szabad!

Heródes magához rendeli a bölcseket. Feltűnőek. Nem tudnak feltűnés nélkül közlekedni. „Miért jöttetek?” „Óh, hát mert megszületett a Megváltó!” És Heródesben a kérdés: „Ez nem én vagyok? És főleg, ha más, mi dolgom vele?” És a Napkeleti bölcsek útmutatása alapján embereket küld. „A biztonság kedvéért hozzák be – mindet! Majd én megmondom, ki a Megváltó!”

De nem számít valamire. Az emberek között elszabadul a pokol. Valójában nem Heródes akarta? Valójában nem. Ki indította el a katona kezét? Heródes nem akart százszámra leölt csecsemőket. Heródes kiadta a parancsot. A katonák engedelmeskedtek. Minek? Heródes parancsának? Az erőnek, ami eddig szolgált. Most neve van. Heródes parancsa. Közben az érzés bennük azt mondta: „Nem kell nekünk új király! Nem kell nekünk új megváltó! Nem kell nekünk a Megváltó! Jól vagyunk mi így, ahogy vagyunk.”

De a Megváltó mégis megmenekült. Pontosan azzal, hogy nem fogadták be Betlehem városába. Mi van, ha Mária elégedetlenkedik? És egy kocsmáros azt mondja: „Na, jól van!” - Mária ment a falakon kívülre. És hitte, hogy így lesz jól. És szívében nem a harag, hanem a fáradtság munkált. És hallván bent a vérontást, nem felejtettek el hálát adni, hogy Jézus az odúban született. És elindultak az útjukra.


Ne feledjük hát Karácsonykor, hogy a Megváltó hogyan született! Hozta nekünk a szeretetet, a békét, az igazságot, az egyenes beszédet. De vele a szelídséget és az erő hatalmát. Heródes király - ahol király. De a Megváltó Jézus.

Karácsonykor tehát ne feledjük megnyitni a szívünket az Atya felé. Ő nemcsak Jézus Atyja. Ő a mi Atyánk. Az emberek felé. Akár pásztorok, akár bölcsek. És a Szentlélek felé.

És ne feledjétek, e kinyitott csatornákon át a szépség, a jóság, a szeretet áramlik. És tudnunk kell, ezek nagyon is létező, de nem mindenki által látható csatornák.

Áldott legyen a munkátok, áldott legyen a próbálkozásotok, akár jónak, akár rossznak ítélitek meg, áldott legyen az érzelmetek, áldott legyen a hitetek! És erősödjön is a hitetek, immáron magatokban is! Higgyetek abban, hogy mindennek megvan a maga helye. A hó alatt élet van. A hó alatt tulajdonképpen élet van. Mindennek tehát megvan a helye, amit most cselekedtek. Ez a legfontosabb része a munkátoknak. Hogy önmagatokkal a lehető legjobban tisztában legyetek. Karácsonykor egy gyertyát gyújtsatok – gondolván ránk! Semmiképpen nem az a cél, hogy mi mondjuk meg, mit tegyetek. A saját akaratotokat, felelősségeteket érezzétek!*

És ünnepen ünnepelni szokás. Örülni, nevetni, boldogságban könnyezni. Nem a tegnap miatt bánkódni. És nem a holnaptól tartani.”

*Ezt a bekezdést ugyanúgy tudom látni konkrétnak és személyesnek, mint általánosnak és mások számára is hasznosnak, ezért hezitáltam, hogy mit tegyek vele. Előbb kihagytam, de úgy túl hidegnek találtam a sorokat, ezért visszatettem.

Az érzésekről

Úgy tapasztalom, hogy gyakran igazságtalanul bánunk az érzéseinkkel. Durván megkülönböztetjük őket. Az egyiket édes gyermekünknek tekintjük, a másikat mostohának.

Például: Van, aki korlátlanul utat enged az indulatos érzéseknek, de kiutasítja a félelmet. Teszi ezt olyankor is, amikor fordítva lenne helyénvaló vagy is-is. Másnál elfogadott a félelem minden mennyiségben, de teljességgel kirekesztve az indulat.

Mire jutunk így? Meglátásom szerint olyankor, amikor egyes érzéseket kitiltunk, másokat túlzóan beeresztünk, nem jutunk el céljainkhoz, illetve nem a céljainkhoz jutunk el. Eljutunk valahová, ahol nem érezzük jól magunkat. Legfeljebb elvagyunk, de éltető elemek nélkül, de akár kifejezetten kínlódhatunk is.

Miért? Mert a földi életben az érzéseink az iránytűink. Ezt tanultam, aztán figyeltem, s azt tapasztaltam, hogy ez nagyon így van. Ahhoz, hogy előrébb jussunk a számunkra fontos dolgokban az életben, szükségünk van rájuk, mint iránymutatókra. Úgyhogy nem tehetjük meg, hogy nem vagy nem a megfelelő mértékben figyelünk rájuk.

Egy ideje tudatosan nézem az ismétlődő szituációkat. Azokat, amikből már nagyon szeretnék kikerülni.

Így, hogy tudatosan figyelek a gyanús szituációkban az érzéseimre, többnyire sikerül ráébrednem, hogy az adott helyzetben például az indulataim erőteljesen eltúlzottak, vagy akár teljesen fölöslegesek is a céljaimat illetően. Van persze, hogy csak utólag látom ezt meg. Az is jó, mert ha tudom, hogy nem jó irányba haladtam, nem tör le a kudarc, hogy nem értem célt.

Amikor viszont időben sikerül ráébrednem, hogy ha így haladok tovább, nem azt érem el, amire vágyom, akkor vissza tudom fogni magam, s izgalmas dolgok történnek. Leginkább az, hogy megtalálom azt az érzést, ami leginkább az enyém az adott helyzetben (például aggódás), s annak a megfogalmazásával végül el is érem, amit szeretnék.

Sőt időnként kikerekedik a történet olyannyira, hogy az indulat is gazdára lel. Mert ott volt ez az érzés is, jól érzékeltem, de nem igazán belőlem fakadóan. Én csak beinvitáltam, mert az indulatos érzésekkel könnyebben tudok mit kezdeni, mint mondjuk az aggódással. De akkor éppen nincs nálam alapja az indulatnak. Alapja az aggódásnak van. Úgyhogy akármennyire is kényelmesebb lenne számomra az indulatot érezni, nem célravezető. Mint ahogy a partner sem aggódhat, ha nincs rá oka, még akkor sem, ha ő meg épp azt kezeli könnyedén.

Azt tapasztalom, hogy amikor szépen helyére kerülnek az érzések, onnan akár már hátra is dőlhetünk a fotelben, mert beindulnak a dolgok. Megfogalmazódnak a problémák, s többnyire – mindenki számára megnyugtató - megoldást nyernek.

Válaszok

Az előző bejegyzéshez érkezett kérdésekre adott válaszaim lesznek itt:

1. Kérdés: Magdi, te beszéltél vele utána?

Nem tudom pontosan, hogy mire gondolsz „utána” alatt. De soha nem beszéltem vele médiumon keresztül. Frissen elhunytak számára általában véve sem szabad médiumon keresztül való megnyilvánulást ajánlani, mert veszélyes a médiumra, káros a halottra nézve. Öngyilkosság esetén még inkább így van ez. Később elvileg beszélhettünk volna, de nem került rá sor. Nem volt miért és még később is, elég sokáig, kockázatos visszatérni közel ahhoz a térhez, amiben utolsó megtestesülésében élt valaki. Csak rendkívüli esetben, ha a remélt haszon mindenki számára valamiért jócskán felülmúlja a várható kockázatot, akkor szokott erre sor kerülni.

2. Kérdés: Tudott neki segíteni valaki?

Valaki nem, annál sokkal nehezebb volt a helyzet. Valakik valamennyire igen. A folyamat nem zárult le addig, amíg nyomon követtük.

3. Kérdés: Át tudott menni?

Két héttel a történtek után kérdeztük tanítónkat a fiúról. A válasz:

A fiú – részben megérkezett. (Ez földi gondolkodással lehet, hogy furcsa, de időnként előfordul, hogy lemaradnak lélekrészek távozáskor. Mert nem akarja, nem tudja vinni magával a távozó.) És néhány sérülést szerzett. „Kórházi ápolásra” szorul. A fiatalon öngyilkosok helyzete nem igazán könnyű. Nem merném azt mondani, hogy amint áttekintik rövidke létüket könnyebb, vagy boldogságosabb a helyzetük, mint egy hosszú élet után. Fontos az áttekintés, értékelés! Nem kevésbé a hátramaradott szülőknek. Bűntudattal magukhoz vonzva a lemaradt maszatokat, segít, ha megkeresik, hogy mire és miért nem figyeltek és ha átgondolják: „Mi az élet szépsége? Mi a dolgom benne? A gyerekemért éltem? Lehet, hogy a gyerekemért éltem, de más aspektust kell, hogy kapjon az életem.”