"Remény"

Néhány rövid, karácsonyhoz illő gondolatot szeretnék idézni egy tanításból és kívánok mindenkinek, aki olvassa e sorokat, kellemes, szép karácsonyt!

A „remény”, a „megváltás” - persze nem abban az értelemben, mint Jézus - de minden családban megjelenik valamilyen formában.

A „remény”, a „vezető” legfőbb dolga, hogy szeretni tud. Feloldja a határait és befogadja a külsőt.

Tudom, hogy nem könnyű. Azt is tudom, hogy a szeretet egyben halál is. Ha ezt megértik az emberek, másként fognak az elmúlásra tekinteni. Fájdalom, ha a pusztulást látjuk. Az én, énke vagy a határ elvesztését. Boldogság, ha a beolvadást, az egyesülést, a „hozom neked, fogadom tőled” érzését megéljük.

Jézus születése. Történet

Nyolc évvel ezelőtt, a Karácsonyra való készülés időszakában, egyik tanítónk – Debora (nevének jelentése: a nő, aki lát) – felidézte nekünk Jézus születését és beszélt az előttünk álló ünnepről. Ma, ennek az évnek első advent vasárnapján Debora lejegyzett szavait szeretném a blogomban közzétenni.

„Az ünnep kapcsán beszélni fogok nektek arról, ahogy Jézus megszületett. A Megváltó. Hogyan kapta ezt a megszólítást? Az emberek nevezték el így. De valóban annak is tekintették.

Ne feledkezzetek meg a körülményekről! Illatok - kiemelt fontosságúnak tartom. Nem nagyon emlékeztek meg az ünnepekről ilyen formán: A fenyő illata, a csengő hangja, az étel édes íze. Szimbólumok, de az érzeteknek, a testnek is megvan a maga helye, szerepe.


Mária és József elindultak Názáretből Betlehembe. A több mint száz kilométeres utat gyalog, illetve szamárháton tették meg. Képzeld el magad! Úttalan utakon zötykölődve. Közben József és Mária között megteremtődött a szeretet összhangja. Ez út nélkül vajon megteremtődött volna? Midőn Mária az anyjával készülődik a gyermek születésére és József - ácsolván a munkadarabjait - a barátokkal beszéli meg a problémáit?

Vajon jó-e ez az út? Húsz kilométert megtéve, előttük még száztíz! Kihalt vidék. Szomjúság. „Be jó! Legalább összhang teremtődik, legalább a gyermek felkészül!” Mondták volna ezt? - Nem valószínű.

Minek tette ki Mária a gyermeket az utolsó hónapban! Ma ezt nem értenék. „Kitette őt ilyen megpróbáltatásoknak!”- mondanák. - Pedig csak az élete játszódott le kicsiben.

Fárasztó és nehéz volt az út. Sokszor lakatlan vidéken. Sokszor földön hálva. Sokszor szent helyeket érintve, ahol elődeik a próféták voltak. A cél Betlehem? Igen is, nem is. Az úti cél Betlehem. A cél, az út. Az úton levés. - Hisz későbbi életük szinte másról se szólt.

És elérkezvén Jeruzsálembe, a szent városba, tudták Betlehem már nincs messze.

Tudod-e, miért mentek Betlehembe? - Mert Heródes népszámlálást tartott. Mindenkit ott vettek számba, ahol született a családfő. József hazatért Betlehembe. Ahová való. A ház ura elment megnézni, otthona-e még Betlehem. Betlehem, a mesterek városa nem fogadta be, mert a népszámlálásból üzlet lett.

Jöttek a világ minden tájáról a szétáramló emberek. „Ti már nem kellettek nekünk!” József az ács, már nem kellett Betlehemnek. „Otthonom-e hát nekem Betlehem? Nem. De eredőm, igen.”

És megpihenni a városon kívülre tértek. És ott a csendben, a barlangban, ahol azért meleg van, s az állatok lehelete, s a széna természetes módon otthonossá teszik a helyet, megszületett a Megváltó. Egy barlangban. Egy odúban.

„Ajaj! Az első élmény! Sötét luk!” - mondanák a ti pszichológusaitok. „És hideg! És főleg!” De az anya és az apa jelen van. És persze az Atya is. És az angyal megjelenik a pásztoroknak. „Ott, ott, megszületett ő! Az igazi pásztor, akinek a nyája az emberekből áll. Menjetek!” S a pásztorok, az egyszerű, hívő emberek mennek. Tudják? - Nem. De érzik. És ott az anya, az apa… és a kisded - önmagában imádnivaló. Nem kell ezen annyit gondolkozni! „A szülőknek táplálékra van szükségük. - Nekünk van. Miért ne osztanánk meg velük?” És öröm a szülőknek, öröm a pásztoroknak. És a bárányoknak is.

És egy másik csapat is tart Betlehembe. A Napkeleti bölcsek. Így Jézus kelet és – vallásával - nyugat egyesítését hozza létre. Nekik nem az angyal szól. Őket a csillag vezérli. Ez már a tudomány. Ők nem az egyszerű nép gyermekei. Ők megjárták az utat. Ők a tudatos bölcsek. Ajándékot hoznak. Aranyat. A királyság, az ész mentális szimbólumát. Mirhát. Az emberi jócselekedetek, jókívánságok, a szív, a szeretet jelképét. Tömjént. A hit, a szentlélek jelképét.

Vagyis e földön e földi szabályok szerint élünk. Vezérel a szívünk. Ez a mi iránymutatónk. A törvényünk. Az egyetemes törvény. Az Atyánk törvénye. Nem könnyű ezt összeegyeztetni. Nem becsüli le ezt senki. Figyelmen kívül hagyni nem szabad!

Heródes magához rendeli a bölcseket. Feltűnőek. Nem tudnak feltűnés nélkül közlekedni. „Miért jöttetek?” „Óh, hát mert megszületett a Megváltó!” És Heródesben a kérdés: „Ez nem én vagyok? És főleg, ha más, mi dolgom vele?” És a Napkeleti bölcsek útmutatása alapján embereket küld. „A biztonság kedvéért hozzák be – mindet! Majd én megmondom, ki a Megváltó!”

De nem számít valamire. Az emberek között elszabadul a pokol. Valójában nem Heródes akarta? Valójában nem. Ki indította el a katona kezét? Heródes nem akart százszámra leölt csecsemőket. Heródes kiadta a parancsot. A katonák engedelmeskedtek. Minek? Heródes parancsának? Az erőnek, ami eddig szolgált. Most neve van. Heródes parancsa. Közben az érzés bennük azt mondta: „Nem kell nekünk új király! Nem kell nekünk új megváltó! Nem kell nekünk a Megváltó! Jól vagyunk mi így, ahogy vagyunk.”

De a Megváltó mégis megmenekült. Pontosan azzal, hogy nem fogadták be Betlehem városába. Mi van, ha Mária elégedetlenkedik? És egy kocsmáros azt mondja: „Na, jól van!” - Mária ment a falakon kívülre. És hitte, hogy így lesz jól. És szívében nem a harag, hanem a fáradtság munkált. És hallván bent a vérontást, nem felejtettek el hálát adni, hogy Jézus az odúban született. És elindultak az útjukra.


Ne feledjük hát Karácsonykor, hogy a Megváltó hogyan született! Hozta nekünk a szeretetet, a békét, az igazságot, az egyenes beszédet. De vele a szelídséget és az erő hatalmát. Heródes király - ahol király. De a Megváltó Jézus.

Karácsonykor tehát ne feledjük megnyitni a szívünket az Atya felé. Ő nemcsak Jézus Atyja. Ő a mi Atyánk. Az emberek felé. Akár pásztorok, akár bölcsek. És a Szentlélek felé.

És ne feledjétek, e kinyitott csatornákon át a szépség, a jóság, a szeretet áramlik. És tudnunk kell, ezek nagyon is létező, de nem mindenki által látható csatornák.

Áldott legyen a munkátok, áldott legyen a próbálkozásotok, akár jónak, akár rossznak ítélitek meg, áldott legyen az érzelmetek, áldott legyen a hitetek! És erősödjön is a hitetek, immáron magatokban is! Higgyetek abban, hogy mindennek megvan a maga helye. A hó alatt élet van. A hó alatt tulajdonképpen élet van. Mindennek tehát megvan a helye, amit most cselekedtek. Ez a legfontosabb része a munkátoknak. Hogy önmagatokkal a lehető legjobban tisztában legyetek. Karácsonykor egy gyertyát gyújtsatok – gondolván ránk! Semmiképpen nem az a cél, hogy mi mondjuk meg, mit tegyetek. A saját akaratotokat, felelősségeteket érezzétek!*

És ünnepen ünnepelni szokás. Örülni, nevetni, boldogságban könnyezni. Nem a tegnap miatt bánkódni. És nem a holnaptól tartani.”

*Ezt a bekezdést ugyanúgy tudom látni konkrétnak és személyesnek, mint általánosnak és mások számára is hasznosnak, ezért hezitáltam, hogy mit tegyek vele. Előbb kihagytam, de úgy túl hidegnek találtam a sorokat, ezért visszatettem.

Az érzésekről

Úgy tapasztalom, hogy gyakran igazságtalanul bánunk az érzéseinkkel. Durván megkülönböztetjük őket. Az egyiket édes gyermekünknek tekintjük, a másikat mostohának.

Például: Van, aki korlátlanul utat enged az indulatos érzéseknek, de kiutasítja a félelmet. Teszi ezt olyankor is, amikor fordítva lenne helyénvaló vagy is-is. Másnál elfogadott a félelem minden mennyiségben, de teljességgel kirekesztve az indulat.

Mire jutunk így? Meglátásom szerint olyankor, amikor egyes érzéseket kitiltunk, másokat túlzóan beeresztünk, nem jutunk el céljainkhoz, illetve nem a céljainkhoz jutunk el. Eljutunk valahová, ahol nem érezzük jól magunkat. Legfeljebb elvagyunk, de éltető elemek nélkül, de akár kifejezetten kínlódhatunk is.

Miért? Mert a földi életben az érzéseink az iránytűink. Ezt tanultam, aztán figyeltem, s azt tapasztaltam, hogy ez nagyon így van. Ahhoz, hogy előrébb jussunk a számunkra fontos dolgokban az életben, szükségünk van rájuk, mint iránymutatókra. Úgyhogy nem tehetjük meg, hogy nem vagy nem a megfelelő mértékben figyelünk rájuk.

Egy ideje tudatosan nézem az ismétlődő szituációkat. Azokat, amikből már nagyon szeretnék kikerülni.

Így, hogy tudatosan figyelek a gyanús szituációkban az érzéseimre, többnyire sikerül ráébrednem, hogy az adott helyzetben például az indulataim erőteljesen eltúlzottak, vagy akár teljesen fölöslegesek is a céljaimat illetően. Van persze, hogy csak utólag látom ezt meg. Az is jó, mert ha tudom, hogy nem jó irányba haladtam, nem tör le a kudarc, hogy nem értem célt.

Amikor viszont időben sikerül ráébrednem, hogy ha így haladok tovább, nem azt érem el, amire vágyom, akkor vissza tudom fogni magam, s izgalmas dolgok történnek. Leginkább az, hogy megtalálom azt az érzést, ami leginkább az enyém az adott helyzetben (például aggódás), s annak a megfogalmazásával végül el is érem, amit szeretnék.

Sőt időnként kikerekedik a történet olyannyira, hogy az indulat is gazdára lel. Mert ott volt ez az érzés is, jól érzékeltem, de nem igazán belőlem fakadóan. Én csak beinvitáltam, mert az indulatos érzésekkel könnyebben tudok mit kezdeni, mint mondjuk az aggódással. De akkor éppen nincs nálam alapja az indulatnak. Alapja az aggódásnak van. Úgyhogy akármennyire is kényelmesebb lenne számomra az indulatot érezni, nem célravezető. Mint ahogy a partner sem aggódhat, ha nincs rá oka, még akkor sem, ha ő meg épp azt kezeli könnyedén.

Azt tapasztalom, hogy amikor szépen helyére kerülnek az érzések, onnan akár már hátra is dőlhetünk a fotelben, mert beindulnak a dolgok. Megfogalmazódnak a problémák, s többnyire – mindenki számára megnyugtató - megoldást nyernek.

Válaszok

Az előző bejegyzéshez érkezett kérdésekre adott válaszaim lesznek itt:

1. Kérdés: Magdi, te beszéltél vele utána?

Nem tudom pontosan, hogy mire gondolsz „utána” alatt. De soha nem beszéltem vele médiumon keresztül. Frissen elhunytak számára általában véve sem szabad médiumon keresztül való megnyilvánulást ajánlani, mert veszélyes a médiumra, káros a halottra nézve. Öngyilkosság esetén még inkább így van ez. Később elvileg beszélhettünk volna, de nem került rá sor. Nem volt miért és még később is, elég sokáig, kockázatos visszatérni közel ahhoz a térhez, amiben utolsó megtestesülésében élt valaki. Csak rendkívüli esetben, ha a remélt haszon mindenki számára valamiért jócskán felülmúlja a várható kockázatot, akkor szokott erre sor kerülni.

2. Kérdés: Tudott neki segíteni valaki?

Valaki nem, annál sokkal nehezebb volt a helyzet. Valakik valamennyire igen. A folyamat nem zárult le addig, amíg nyomon követtük.

3. Kérdés: Át tudott menni?

Két héttel a történtek után kérdeztük tanítónkat a fiúról. A válasz:

A fiú – részben megérkezett. (Ez földi gondolkodással lehet, hogy furcsa, de időnként előfordul, hogy lemaradnak lélekrészek távozáskor. Mert nem akarja, nem tudja vinni magával a távozó.) És néhány sérülést szerzett. „Kórházi ápolásra” szorul. A fiatalon öngyilkosok helyzete nem igazán könnyű. Nem merném azt mondani, hogy amint áttekintik rövidke létüket könnyebb, vagy boldogságosabb a helyzetük, mint egy hosszú élet után. Fontos az áttekintés, értékelés! Nem kevésbé a hátramaradott szülőknek. Bűntudattal magukhoz vonzva a lemaradt maszatokat, segít, ha megkeresik, hogy mire és miért nem figyeltek és ha átgondolják: „Mi az élet szépsége? Mi a dolgom benne? A gyerekemért éltem? Lehet, hogy a gyerekemért éltem, de más aspektust kell, hogy kapjon az életem.”

"Gondolok rád és búcsúzom tőled"

Gondolok rád, és búcsúzom tőled

A Halottak Napja kapcsán egy rövid beszélgetést szeretnék megmutatni, mely médium közreműködésével jött létre 2001-ben.

A beszélgetésre kérésemre került sor, mert öngyilkos lett egyik gyermekem osztálytársa. Megrendítő volt számomra a hír és ijesztett a várható következménye. Ekkor ugyanis már jó ideje dolgoztam nem testben élőkkel, s tudtam, hogy az a lélek, aki halála után marad a föld közeli rétegben, hatással van a hátramaradottakra, s öngyilkosok esetében a maradás nagyobb valószínűséggel következik be. 
Segítőként és anyaként is fontos volt számomra, hogy segítsünk a fiúnak, amiben tudunk, ezért szerettem volna megtudni, hogy mi az adott helyzetben a segítség, s mi nem az. 
Kérdéseim megválaszolására Lilla érkezett.

Magdi: Segítenél abban, hogy mit tehetünk a meghalt fiúért? Mivel segíthet az osztály? Gondolom, nincs könnyű helyzetben. Ha szeretettel gondolnak rá, az jó?

Lilla: Szeretettel gondolni rá? Nem lehet. Mert nem ismerték. És azt hazudják.„Gondolok rá.” Az jó. Az nagyon jó. 
Ha néhányan összegyűltök, s néhány röpke másodpercben bátorítjátok gondolatban, az nagyon jó. A csoport ereje fontos. Összeadódik. 
A legfontosabb, hogy tiszták legyenek a gondolatok. „Emlékszem rád. Elbúcsúzom tőled.” Vagy bármi lehet, amit őszintén tud valaki gondolni róla. A tiszta gondolat fontos, mert ő fönt látja, ha hazudnak. Ez lehúz. Nagyon lehúz. A csoport adja az erejét, az nagyon fontos. 
A szülőknek nem mondhatod, „Ne sírj!”, de mondd, hogy mondják, „Gondolok rád, és búcsúzom tőled. Ez lehet, hogy egy nap, egy év, de búcsúzom.” 
Gondoljatok rá, és búcsúzzatok! Mert visszakötődik. Baj, hogy már megbánta. Várja az új világ, a Mennyek kapuja. Búcsúzni kell neki is. Búcsúzzon, amennyire képes rá.

Magdi: Köszönöm!

A zónáról - II.

A haláluk után elakadó lelkek körül foglalatoskodó (nem testben élő) segítőkkel többször is beszéltünk a zónáról. Volt, hogy mi kérdeztünk, volt, hogy ők érezték fontosnak, hogy elmondjanak dolgokat. A következőkben azokat az információkat gyűjtöm össze, amiket megtudtam tőlük a zónáról.

A zóna „a még nem és a már nem. A halál nem biztos, hogy tudatosul, hisz még testi érzeteik vannak. - Felvillanó fény. - Életfilm gyors lepergése. - Biztos? Választja? - Alagút. A Földre is születtek egy szülő alagúton át. Hogy dolgozzon? Hogy ő taposson? Hogy akarjon? - És a túloldalon a fény és a segítők. - Életelemzés. Már megvan a forrás. Mert már tudja, hogy kiküldött. A legfelsőbb énje kiküldöttje. Ez egy más szempont. Nem csak azt nézzük, fáj-e vagy boldogságos. Tetted-e, amire érkeztél? Ez hosszú folyamat. Közben lehet itt tenni-venni. - Van, aki ebből semmit nem él meg.”

„Ha valaki itt marad – láthatatlan, de jobban érzékelő mivoltában –, jobban befolyásol, mert nincs tudatában ennek a nem hasznos voltának. Természetesen segíteni szeretne a maga módján. És van, hogy segít is. Jobb lenne azonban, ha kinyitná a szemét, saját magán segítene, tanulna!”

„Sokan vannak most (ekkor 2000. áprilisa volt) az átmeneti szférában. Olyan, mintha ketten ülnének egy széken. Ha tisztul a légkör, fénylőbb a nap. Ne álljon a partvonalon, akinek a pályán a helye!”

Megtudtuk, hogy a zsúfoltság miatt nem csak a lelkek jutnak egyre nehezebben át a zónán, hanem az információk is.

Volt, aki azt mondta el, milyen okokból kifolyólag maradnak a lelkek a zónában:

"Van olyan, aki nem tud menni, mert nincsenek az elakadásról fogalmai, vagy nem vesz róla tudomást, hogy mibe került. Sok emberszellemnek a tudatos rétegeiben nincs fogalom arról, amibe került.

Ha nem jártam még a dzsungelben, és nem ismerem még a kígyó neszezését, legfeljebb azt gondolhatom, hogy a trolibusz ajtó neszezését hallom.

Nem minden esetben akadnak el ilyenkor, de nagyobb a lehetőség rá.

Van, akit még köt valami. Elintézetlen dolgok, kiéletlen vágyak, vonzó személyek.

Mennének, de még nem búcsúztak el. Ehhez két dolog kell. Egy. Marasztalás. Kettő. A körülményekbe állnak be hirtelen változások. Túl gyors, és váratlan halálok. Ne hidd, hogy erről mindig tudunk ennyire pontosan! Néha megszaporodik a dolgunk, hogy úgy mondjam. Vagy, ha éppen egy vastag fluid réteg alatt van, még ha akarna sem biztos, hogy át tud törni.

Van, aki kicsit följebb emelkedik, a földi terhek egy részét letette, új világot épít magának. És abban a hitben ringatja magát, hogy ő emelkedettebb. De ez nem így van. Mert lehet, hogy néhány dolgot jobban lát, de nem cselekvő.

És egy páran azt hiszik, ennyi, ez a végső cél. És bevackolják magukat. Miért is ne? És ideákat szőnek maguk köré. Házakat, virágokat. És gyönyörködnek. Csak éppen azt felejtik el, hogy ezt a földi energiából szőtték, és épp a földiek nem látják. Káros. Abban a hitben ringatja magát, hogy jót tesz, és ezért gyűjti be a sok-sok finom energiát. S közben ez csak hazugság.

Vannak, akik nem is tudják, hogy meghaltak. Alagút. Kómába esnek. Halálra rémülnek a halálfélelemtől.

Néhányan hullámzanak. Ez nehéz.

És vannak, akik nem is akarnak menni. Mert büntetik magukat. És nem is tudják, hogy másokat büntetnek vele.

És vannak, akik azért maradnak, mert félnek menni.

És vannak, akik mennének, de nem tudják a hogyant.

És vannak, akik feljebb kerülnek, és egy idő után süllyednek.

És vannak, akiket befognak.

És vannak, akik mennének, tudják is a hogyant, de nem jutunk oda időben. Túl sok a dolog, túl vastag a réteg.

Ezért fontos, hogy segítsetek lentről is! Segítsetek, hogy ne csak arra számítsanak a távozók: „Meghalok, majd elvisznek az angyalok!" Az erő fontos. Könnyebb azt vinni, aki valami módon maga is akarja, s akit valamilyen formában alulról is segítenek."

A zónáról - I.

Ha már elkezdtem írni a zónás elakadásokról, úgy gondolom, helye van annak is, hogy a zónáról, a zónás kapcsolódásokról is szóljak. Örültem, amikor beszéltek a segítők erről az érdekes átmeneti helyszínről vagy amikor a zónában elakadt lelkek számoltak be a zónába érkezésükről, az ottani dolgaikról. Szívesen mutatom meg másoknak is amit mondtak ők. Ide most a könyvemben nem szereplő esetekből gyűjtöttem idézeteket.

„Egy ideig úgy tűnt, mintha szabadulna az ember a terheitől, és józanabbul látná a világot. Följebbről. Meghalni olyan… nem volt nehéz. Mondjuk, kiszorította a test a lelket. És ráadásul ez nem olyan volt, mint egy kilakoltatás. Megkönnyebbülés, és közben új távlatok nyílnak. Bele lehet látni érzelmi életekbe, másképp lehet látni. Ami a Földön vonzó, azt lehet látni, hogy nem lesz jó vége. Kicsit olyan… Atyaistennek képzeli magát az ember. Vagy legalábbis Szent Péternek. Szóval, nehogy azt hidd, hogy az ember naplót vezet, amiben megfogalmazza, hogy ott akarok maradni.”
„Érzékelted, hogy van másik út is?” „Ezt nem mondanám. Ez volt egy jó széles, de biztos volt egy ösvény mellette.” „Mitől volt ez olyan széles?” „Közel kerülni a fiamhoz, aki jól indul az életben.”


„Milyen az első benyomás a zónában? Hogy a Mennyországba érkeztem! Ez a csapda. Vágytam rá, hogy meghaljak. Agyonvertek. Azt gondoltam, ez lesz a megváltás. Szabályosan, amit gondoltam, meg is jelent. Hogy meghallgatnak és megbocsátanak. Ami nagyon gyanús, s ebből az ember biztosan tudhatja, hogy valami nincs rendjén, az, hogy marad a súly, a kín, s hogy szabadulni akar tőle az ember. Ezért ez biztosan nem az isteni szeretet. De addigra az ember már alkukat köt. Félig kómában. Nehéz rá visszaemlékezni. Hasonlatos az állapot a részegséghez.
Láttam távozókat. Mind mosolyog. Aki mosolyogni tud, távozni is tud. Csak nem könnyű, mert időnként vicsorgás lesz belőle.”

„Az egyik burkot levetettük a halállal. Maradt még burok bőven: fájdalom, öröm, kíváncsiság, nagyravágyás. Az, hogy így könnyebben jön-megy az ember. Ez az, ami maradásra bír. Elején újdonság, aztán megszokás.”

„Itt sem olyan könnyű megmaradni, talpon maradni. - Csak még egyszer látni szeretném az unokámat! – Ezzel a vággyal haltam meg. Jött azonnal a segítség. – Láthatod. Mit adsz cserébe? – Egy öregasszony, akinek nincs semmije – gondolom -, nem adhat semmit. És beleegyezek. Aztán kiderül, hogy adhat. Önmagát. A részeit. Mint egy szervkereskedő.”

„Az időt itt nem érzékeljük. Kátyúk vannak. Ezek sem ott az életben, sem itt nem ismerhetők fel könnyen. Úgy tűnik, megy a kocsi, forognak a kerekek. Még változóan vetített képek is vannak. Csak a karaván nem halad. Aztán jön az önnyugtatás, ami maradásra bír. Jó helyen vagyok itt, semmiféle oázist nem vágyok.”

„Vannak, akik úgy mennek, mint a rakéták. Mások meg átrágják magukat. Kínlódva átrágják magukat a hálón.”

„A fizikai test hiányában az érzések felfokozódnak.”

„Mindig a lentiek kezdeményeznek! Egy nem felszínre hozott vágy, bűntudat az, amibe bele lehet kapaszkodni.
Büszkén elmondhatom, hogy én voltam az első, akit elküldtetek valaki felől. Tudd, ez mindig kétoldalú. Én már elmehetek. De mindaddig, amíg az elengedés Feri és Jázmin részéről (a két földi személy, akikhez kapcsolódott) nem következett volna be, nem mehettem volna.
Értesd meg a lentiekkel, hogyan működnek ezek a szálak! Egy kinyúló kar: „Segítsen valaki!” Nem magányos ez a hely, érkezik a „segítség”!”

„A gyerekek gondolataiba lehet a legjobban beférkőzni. Ha felnőnek, már nem olyan izgalmas. Ha felnőnek, és nem úgy, ahogy nekem jó.”