Kategóriák

2014. szeptember 11., csütörtök

A molnár, a kovács és a lány


Történet 

Erdő. Nyugat-Európa. Valahol… talán Franciaország. Gallok. Középkor. Falu. Kicsi település. Alapvetően gallok.
Két jó barát. Az egyik nagydarab, nagyon erős, valami kovácsféle. A kisebb molnár. Nem kicsi ő sem, csak kisebb. A nagy az erő, a kicsi az ész. Fiatalok, jó barátok. Szokatlanul jóban vannak. Mindenhova együtt járnak. Csapdákat állítani, csak úgy járni. „Ikreket kell majd elvennetek!” – mondják nekik.
De erre nem kerül sor. A falut folyton dúlják. Élelmet, asszonyokat is viszik. Tulajdonképpen, amit megtermelnek, azt el is viszik. 
Egyszer a francia katonák jönnek. Nem kell semmi, de mégis feldúlják a kovácsműhelyt. A kovács haragos lesz, hátba vágja a katonát a kalapáccsal. Ez eldönti a sorsot. Menekülni kell: Jönnek a többiek. Néhányat lekaszabolnak ők ketten, aztán felkapnak egy-egy lóra, s elmenekülnek. Az erdőbe.
Nem szokatlan ez, sokan élnek ott. Zsiványok, szabadok, remeték. Ki-ki, ahogy tud. Ők úgy gondolják, szabadok lesznek. Eszik az erdő fáinak gyümölcsét, lövik a vadat.
Egy idő után átbillen a dolog. Jönnek az erdőn át szekérrel. Előbb csak beszélgetnek, aztán leemelnek ezt-azt. Most már inkább zsiványok. Túlzásba nem viszik, de akinek megkurtítják a vagyonát, az nem örül.
Leszedik az asszonyokat is, de valahogy jól csinálják. Majdnem, szinte megvárják, hogy az asszony jelezzen. Ha vénecske a férj, még direkt jól is jön. Nevetnek a faluban, amikor egy-egy asszony arra irányítja a kocsit. Azért a dolog kezd elvadulni.
Ebül szerzett jószág, ebül vész. Sok a bor, sok a hús, kevés a munka, nincs kontroll. Kezdenek be-betörni máshová is, kevesebbet adnak a többi szabadnak.
Ez már az erő fitogtatása. Nem nagyon veszélyes. Ölni nem, semmiképpen.
Egy éjszakai tivornyázás után, még teljes a bódulat. Egy lány megy arra egyedül. Ismeri az utat. Nem szokták bántani. Szép, tiszta, fiatal. De a nagyobbiknak a borgőz megszállja a fejét. „Kapjuk el, kapjuk el, öcsém! Ilyet még úgy sem pipáltál!”
A lány istenhívő. Érzi, hogy baj lesz, mert másképp viselkednek. Tudja, hogy a kicsi az ész, hozzá fohászkodik. Ez feldühíti a nagyot. A ruhák szakadnak. Elszabadulnak a vágyak. A nagy dühös. „Te legyél az első! Most mutasd meg!”
Az egyesülés egészen különleges. Gyötrő, de különleges. Az összetartozás pecsétje. A fiú is tudja: Ez a lány lett volna élete párja. És a lány is érzi ezt.
A nagyot szembeköpi a lány, és azt mondja: „Rohadt disznó, viseld mindhármunk terhét! Gyere, tedd meg te is! Fejezd be, amit elkezdtetek!” – Hát, sokat nem kell kéretni!
Az utak innen háromfelé ágaznak. A lány kolostorba vonul. A kicsi szerzetesnek áll. Előtte nagyon-nagyon összevesznek a barátjával. „Gyűlöllek, gyűlöllek, te szemét!” - Ezt kiabálja a kicsi. A nagy meg azt kérdezi: „Én voltam? Én voltam? Én nem tudom helyetted megtenni! Álszent vagy, sosem voltál a barátom! Mindig csak uralkodtál felettem!”
A kicsi hosszú időre hallgatási fogadalmat tesz. Időnként felkutatja a barátját, aki fanatikus őrülettel dúl és fosztogat. A nagy nem akar istenhívő lenni. „Isten nem ad ennivalót. Isten elveszi a barátomat.” És nemsokára egy másik zsiványcsapat áldozata lesz. - Vagy a sajátjáé.
A lány megfogan, de a kicsi ezt már nem tudja, de a gyerek nem születik meg. Néhány hónaposan elvetél.

A gyermek „békebírónak” érkezett volna hármójukhoz. Ha a kicsi vállalja a lányt, a nagy vállalja a gyereket. Ha szembenéznek a helyzettel, lehetőségük lett volna visszatérni a faluba, s együtt családot alapítani, felnevelni a gyereket. A gyermek kapocs lett volna a nagynak a faluhoz, mert ő nem nősült volna meg, de így oda is tartozott volna.
Ők ketten, az ész és az erő, együtt elérhették volna, hogy megszervezik a falu védelmét. Ilyenformán nagyon szép lehetőség volt számukra ez a helyzet.



2014. június 23., hétfő

"Lélekveszélyben" - részletek a könyvből

Cím:
Lélekveszélyben
Szerző:


Biri Magdolna
Kiadás:
2002

Szükség szerint tanítók jelentkeznek be, s mondják el a helyzethez kapcsolódó ismereteket. Egy esetben, haldokló átkísérése közben a haldoklási folyamatba is bepillanthatunk.

Részletek a könyvből:

„A vágyaim én vagyok. Igen ezt nem fogalmaztam meg régen, de itt a semmiben van időm gondolkozni.”

„A barátra időt kell szánni, figyelni kell, ki az, aki kiegészít. … A negyvenéves bankár barátkozzon a húszéves ápolóval? Tanuljon tőle? Válassza barátjául?”

„Belső dzsihádot nem tudtam csinálni. Szent háború – itt bent.”

„Azt hisszük, a halál után megváltozik minden. Amit ott nem oldottál meg, az itt is gondot okoz. Gyáva vagy ott, gyáva leszel itt is. Csak a helyszín más. Ez nem sokban különbözik attól. ... Nem kéne olyan nagyon sürgetni a halált. Szépen élni, szépen meghalni ugyanaz. Szépen meghalni nem lehet szép élet nélkül. Aki szépen élt, megélte vágyait, tette a dolgát, az szépen hal meg. Aki nem, az viseli a saját béklyóját. A sajátját. Tied a béklyó, magadnak csináltad. Nem a társadalom, nem a feleség adta rád. Tied. És ezt innen jobban látni.”

„Az öngyilkosság egy különös halálnem. Bűn? Nem. Hiba. A lehetőség, amely megadatott, kihasználatlanul maradt. A szépség, a fájdalom, amiből tanulhatunk, és amivel taníthatunk áll és vár. Mert nem nézünk szembe. Mert ítélkezünk. Azt hisszük, tudjuk, miben rejlik az öröm és miben a fájdalom. Pedig nem így van. A nehézségben gyakran több az öröm. Ezért a nehézséggel az örömöt dobjuk el magunktól. Az öngyilkosok sírnak miután meghalnak. Sírnak az elmulasztott lehetőségek miatt. Amit nem kaptak, és nem adtak. Végignézik életfilmjüket. Csak többszörösen: mi lett volna, ha… Ott sem bátrabbak, mint a Földön. Ott sem figyelmesebbek. Ott is maguknak kell megtalálni: hol itt az öröm? Aki a bánatra van beállítva, az hosszan keresgél, mint az aranymosók. Följebb kell emelkedni.”

„Szerinted, mi húzza le az asszonykát? - A bűntudat, hogy nem élt őszintén. Ő szerette a pénzt, a házat, a jószágot. Nem baj. Szerette a libát. Ha ezt bevallja magának, jobb lett volna neki is, a libának is. De ő azt mondta: A gyerekeimért dolgozom.”

„Zsidó emberhez mentem feleségül. Volt alkalmam végignézni, ahogy a Dunába lövik a férjem. … Egy fiam visszatért. Tudod, vannak pontok, amiket az ember kimondatlanul is tud az életében. Hogyha megjönnek, akkor ők is tudják, hogy az Ajtósi Dürer soron találkozunk. Ő is tudta. A két kicsi nem élte túl. Nem is fájdalom. Más ez az érzés. Valahogy olyan tisztán tudom, hogy nekem ezzel kell élnem. A fiam elment Amerikába. Nekem nem volt szívem utána menni. Tanítottam franciául, németül. És így a két elveszített gyermek helyett lett sok. Sok mindent vesztettem el, és sok mindent kaptam.”

 „A sugár gondolata betegített meg. Az amerikaiak nem tudták, mi hullik itt atomjaira. Nem a sugár, a gyűlölet. Az a veszélyesebb. A gyűlölet darabokban megjelenik, lerakódik az emberekre és meggyengít. A szüleink, mi - nem tudtunk ellene védekezni. Mi is gyűlölettel válaszoltunk. Miért Hirosima kapja a bombát? A gyűlölet nemcsak a bombával érkezik. Csak így van kire fogni. Mindig kívül keressük a hibást. Bomba, levegő, betegség. Nem lehet gyermekem – butaság lett volna mondani. Anya lehettem. Tanár. Mesemondó. Haragvó és szeretetteljes.”



2014. május 8., csütörtök

A leszületések egy ősi rendszeréről*

Az ősi népek sokféle rendszert alkottak. A leszülető embereknek például alapvetően négy típusát különböztetik meg. Ezt teszik az alapján, hogy a körülötte való világot ki hogyan érzékeli, miből tanul, s miben fejezi ki magát.

Az intuitív típusú emberek. A tűz emberei.
Valahonnan megérzik a dolgok lényegét. Nem értik, hogy a többiek hogyhogy nem látják. Megindokolni már nehezebben tudják. Türelmetlenek. „Ne vacakoljunk, itt a lényeg, adj neki!” A mai iskolákban a tűz típusú gyermekek unatkoznak, negatív visszajelzéseket kapnak. A lényeget meglátják, s nem vacakolnak a többi boncolgatásával, vagy a lényegnél leragadnak, s nem tudnak továbbmenni. Tűz túlsúly arra utal, hogy nem, vagy túlzóan használják ezt a képességet. Ekkor gyulladások, fejsérülések megjelenése következik. Sok emberben jól lenyomkodják ezt, de attól a meglátásaik igenis fontosak.
        
Gondolkodók. A levegő emberei.
Rendszereket alkotnak, fakkokat keresnek. A baj az, hogy a ti világotok ezt részesíti előnyben. A fizika, az írott szó, a rendszert részesíti előnyben. A rendszer maga üres váz. Megtévesztő nagyon. Ha ez túlsúlyba kerül valakinél, saját erényei nem bontakoznak ki. A mai világban ezt sokan jól használják, de nem levegők. A túlsúly megjelenik: álomban (vitorlás), tüdő problémák, asztma, légzés egyenetlenség, idegrendszeri betegségek, neurózis, és olyan helyzetekben, ahol a fej akar egyre csak magyarázkodni. Ha valaki okos, s úgy használja ezt, bár nem ide tartozik, jó kis visszajelzéseket kap. „Mit mondott? Azt nem tudom, de jól csengett a szava.” Baj: saját magukat is becsapják ilyenkor. Ha a gondolati megoldás nem hoz megkönnyebbülést, az azért van, mert a formák tartalom nélkül káprázatok csupán.
        
Érzékelők, megtapasztalók. Föld emberek.
Szorulnak kifelé. Nem divat. Megnézni, megszagolni, megcsinálni, két lábbal a földön állni, ez az, amit nem fizetnek. Kicsit lassabbak. Nekik meg kell tapintaniuk, meg kell szagolniuk, amit a tűz típusúak meglátnak. A kezük tele van erővel. A kezük szeret. A kezük előbb szeret, mint a szívük vagy a fejük. Sokan nem ismerik be, hogy a kezük tanul, az orruk, a cselekedetük. Mert egyfolytában a fejüket tolják előre. Kell, hogy megértsék! A kezük beszél. Árulkodik. A beszélgetést nem helyettesíti, de árulkodik a kéz. A gerinc sérül, ha nincs egyensúly. Jönnek a kilók, és az érzékszervek is jeleznek.
        
Érzelmi érzéseik alapján tanuló emberek. Víz emberek.
Az egész földi élet jelzés. A Földön milyen sok a víz! A testünkben milyen sok a víz! Miért nyomjuk el az érzéseinket és azokat, akik az érzéseik alapján képesek tanulni, véleményt alkotni? Félünk megnézni, hogy mire tanítanak az érzéseink. Félünk a fájdalomtól is, a boldogságtól is. Mi van, ha elvetjük a lehetőséget? Egyensúlytalanok leszünk. Minden, ami ezzel összefügg, problémát jelezhet: vizelet, orrfolyás, vese, gyomornedvek, nyirok.

         Szó sincs arról, hogy bárkit be kellene tenni egy fakkba. Tiszta típusok nincsenek, de ezen elsődlegesség fontos.
         Van úgy, hogy átüt a gondolat valakinél, pedig nem oda tartozik. Ha a múltból hozza, könnyedén bánik vele. Nem is jó ilyenkor lemondani róla, de a helyére tenni igen. Ez más, mint az, aki most választotta, például azért, hogy a gondolatokból burát építsen az érzései, érzékelései fölé.

*Hosszabb-rövidebb gondolatokat osztok meg itt, melyeket szépnek tartok és hasznomra vannak. Nem testben élő segítőktől érkeztek hozzám ezek, s most azért teszem közzé, hogy szükség szerint mások is tudjanak belőle töltekezni.

2014. január 22., szerda

Gondolatok* - szabadság, élettudatosság



Szabad - felfogásának kérdése.
Mit jelent a szabadság? Ott (földi életben): Kibújni a dolgok alól. Itt (visszatekintve): Leéled a hetven évedet. Megéled a helyzeteket. A lehető legszebben éled meg. Ezt jelenti innen a szabadság.

Mi az, amiben más egy-egy élet? Élettudatosság.
Van, hogy valaki az elé táruló feladatok megoldását teszi csak – és nem kérdez. Ekkor még csak környezettudatosnak sem mondható.
Ki hibáztatható, ha valami nem jól alakul? A környezete, az élete, a nemzete.
Azok, akikben feldereng a megértés, a megérzés, az isteni tudatosság szikrája – azok felelősséget vállalnak a környezetükért. „Jóllehet a háborút nem én okoztam, de bizonyosan nem véletlen, hogy benne vagyok. Haragos, viszályos gondolatok – enyém is.” „Gondolj szépeket!” – Nem könnyű. Bajban, viszályban szépet gondolni. Mosolyogni. Igen. Ez az ember egyik feladata. Megérteni, hogy a haragvásom okozta ezt, amiben vagyok, s a mosolyom okozza majd a tündöklést.
A tudatos ember mindig felelős. Lehet, hogy még nem boldog, de vágya van. S ha még nem az, tudja, hogy tehet érte, hogy boldog legyen.

*Hosszabb-rövidebb gondolatokat osztok meg itt, melyeket szépnek tartok és hasznomra vannak. Nem testben élő segítőktől érkeztek hozzám ezek, s most azért teszem közzé, hogy szükség szerint mások is tudjanak belőle töltekezni.

Gondolatok* - hit

A hit abban gyökerezik, hogy az élet gyönyörű. Csak meg kell látni a szépséget. Minden, minden élet tele van gyönyörűséggel. Ha meglátjuk, nem lehet a télben a nyarat várni.
A télnek megvan a maga dolga. Sár is van? Van. De nincs por. Hideg van? Van. Edzi a testet, vonzóvá teszi a belső tüzet. Korán sötétedik? Igaz. Milyen jól lehet egy gyertya mellett illatos bort iszogatni, ízes kalácsot majszolni!
Más élvezet, mint a nyári strandolás? Más. A tél ezt tudja. És a havat, a csillámokat szórni, a szikrázó jeget, a meglátszó leheletet. Ezek a tél örömei.
A tél és a nyár jól megvannak egymás mellett.
A tél megmutatja, a természet pihen. Ember, fordulj egy kicsit magadba! Mint a mag a föld alatt. Nézd csak meg, ha kikelsz, mi leszel! Álmodd bele magad a virágba! Valóban! Tulipán akarsz lenni? Vagy inkább rózsa? Vagy havasi gyopár?

A hit lenn gyökerezik, de a tekintet sugára képes felfelé mutatni.
                
Hit: Jó, hogy vagyunk, és jó helyen vagyunk.

A hit, amit a dolgok jelentésébe, a cselekvésekbe vetünk. Hinni lehet gyógyulásban, küldetésben, a másik emberben is.

A hit szárnyakat ad. Magunknak, a másiknak is megmutatja, mi a fontos. Akármiben nem tudunk hinni. A dolgot, az irányt megmutatja a hitbéli különbség. Vágyunk a dologra, az emberre. Hisszük, hogy jó lesz. Meg kell mutatni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.

Egy jó művész a legnagyobb hittudós.

A hitünk erősítése erősít minket.



*Hosszabb-rövidebb gondolatokat osztok meg itt, melyeket szépnek tartok és hasznomra vannak. Nem testben élő segítőktől érkeztek hozzám ezek, s most azért teszem közzé, hogy szükség szerint mások is tudjanak belőle töltekezni.

2013. április 7., vasárnap

70 éves "A kis herceg"



A történet továbbmesélése

         A rózsa, amikor a kis herceg elhagyta, úgy érezte, elérkezett a világ vége. Nincs, kinek nyafogjon, nyíljon. Persze, a rózsa tudta, a kis herceg gyakran átlát a szitán. Kellett számára, mert neki a kis herceg a mindenható. Mikor elhagyta, szomorú lett. Meg akart halni. És ha a teste sorvad, megjelennek rajta az élősködők.
         És közben a kis herceg járta a maga útját. Tanult az uralkodótól, a részegestől, a lámpagyújtogatótól…, a rókától. A rókától nem csak azt tanulta meg, miért fontos a kis herceg és a róka barátsága, hanem megértette, miért fontos a kis herceg és a rózsa kapcsolata.
         És mikor a rózsa úgy érezte, hogy mindjárt elpusztul, egy kismadár szállt oda. A kismadár éhes volt már és kínjában elkezdte a rózsán lévő élősködőket csipegetni. Fájt a rózsának a madár csőrének munkálkodása. „Már ez is? Már békén elpusztulni sem hagynak?” És jött az eső. És a kismadár odabújt a rózsa levelei alá. A rózsa ráhajtotta fejét. „De jó, hogy itt vagy! Most megáznék, ha nem védenél meg az esőtől!” „Én mindig így tartom a szirmaimat, leveleimet az esőben.” „Csak ezért védesz az esőtől?” „Hát persze.” – mondta a rózsa, de elszégyellte magát. „Én meg akartam halni” – folytatta a rózsa. „De hát mi fáj?”- kérdezte a kismadár. És a rózsa elmesélte, hogy volt egy kis herceg, aki gondozta és ápolta őt, de elment. „Te megbecsülted őt? Szeretted?” A rózsa keserves zokogásban tört ki. „Most értem, hogy szeretem. De hát már meghalok.” A kismadár nagyon szomorú lett és riadtan fölröppent. És egyszer csak meglátott valamit. Az a valami hasonlított a rózsához. Nem tudta megmondani, miért. Mintha ember lett volna. De mégis, mintha szára lett volna.
         És visszatért a rózsához és elújságolta, hogy jön valaki, aki talán a kis herceg. És a rózsa már élni akart. Nem tudta, nem tudta pontosan, az-e, aki elment, de tudta, hogy élni akar. És már nem fájt a kismadár csőrének koppanása. És boldogan hajtotta rá a leveleket, hogy megvédje az esőtől. És félt, hogy vajon meglátja-e őt, hogy van-e olyan szép, mint amikor elment. És mikor a kis herceg odaért, letérdelt mellé, a szemében valami különös fény ragyogott. És a rózsa látta, hogy találkozott más rózsákkal. Más színűekkel, dúsabbakkal. És aztán kitisztult a kép. És egyetlen rózsát látott a tekintetében. Önnön magát. Egyetlen kérdése volt. „Találkoztál bárányokkal?” „Tudom, hogy a tüskéid a bárányok ellen szólnak. De itt, a mi bolygónkon nincsenek bárányok.” És erre a szóra a rózsa megvált a tüskéitől. És így a kis herceg meg tudta simogatni.
         A kismadár felkapott egy tüskét, a tollai mellé tűzte, és boldogan csivitelve elszállt. Elrepült a rózsákhoz, hogy elmesélje nekik az egy történetét, aki önként lemondott a tüskéiről.
         A madár a kis herceg nyomán elrepült a rókához. Így a madár is a kis hercegre emlékeztette a rókát. A róka megmutatta a búzatáblát a madárnak, s benne az elejtett búzaszemeket. Így a madár is emlékezett a rózsára. A madár pedig fentről jelezte a rókának, ha veszély közelgett. És ők pedig a kis herceg miatt találtak egymásra. És ez így van rendjén.

         A kis herceg nem indult el könnyen. De ha nem teszi, mind szegényebbek lennének. És főleg a rózsa nem akarna élni. Csak mórikálná magát. És nem tanulná meg soha, mit jelent szeretni. De igaz ez a kis hercegre is.

2010. május 15., szombat

A veszekedésről

Sokféle helyzetben és nézőpontból éltem már meg veszekedést és sokat gondolkoztam róla. Egy ideig erősen elítéltem azokat, akik veszekednek, köztük természetesen magamat is. Elég gyakran megfogalmazódott bennem, hogy az volna a jó, ha mindig sikerülne elkerülni a szóváltást.
Idővel megértettem, hogy sokkal előrébb vivő, ha erőmet nem a veszekedés teljes kerülésére, hanem a probléma megoldására koncentrálom, s amikor ehhez veszekedni kell, akkor veszekszem. Átgondolva a dolgot, láttam, hogy a veszekedés nem egyértelműen rossz dolog. Haszonnal is járt számunkra, s a kárunk is elsősorban abból származott, hogy nem jókor vagy nem jól veszekedtünk, esetleg nem jóra használtuk.
Mivel a veszekedés nem olyan, amihez természeténél fogva társulna a józan ítélőképesség, szinte lehetetlen feladatnak tűnik az, hogy néhány perc vagy másodperc alatt eldöntsük, jó-e az, ha belemegyünk a veszekedésbe, vagy az a jobb, ha inkább kitérünk előle. Azt tapasztalom viszont, ha a veszekedés-mentes időben gondolkozunk róla, s kialakítunk egy helytálló véleményt, elég nagy valószínűséggel tudunk helyesen dönteni. Még hirtelenjében sem választjuk ugyanis fölöslegesen, ha tudjuk, milyen nehézségek tartoznak hozzá, s nem térünk ki előle, ha tudjuk, hogy lehetőség is számunkra.

Amiben – szerintem - segíthet a veszekedés

A veszekedés ereje felszínre tud hozni olyan dolgokat, amiket valamiért jól eldugtunk (magunk és/vagy mások elől). Kimondódnak olyan érzések, gondolatok, amivel a jól szocializált énünk nem szívesen hozakodik elő, pedig érezhetően zavarja viselkedésünket, feszültséget kelt bennünk és/vagy a környezetünkben, mételyezi kapcsolatunkat, emészti erőnket, kikezdi egészségünket.
Amikor ilyenek kirobbannak, az megkönnyebbülést, tisztulást, tisztán látást eredményez. A tartalom, ami kívülre kerül, nem fertőzi, mérgezi tovább a belsőt, nem okoz tovább fájdalmat és nem őrli tovább az idegeket a feszítő érzés. Ezek jó dolgok – szerintem. Természetesen nem mindig jelent csak örömöt és megkönnyebbülést az, amit megtudunk, de szerintem mindenképp jobb, hogy azt tudjuk, ami van, s nem valami egészen mást gondolunk kimondás híján.

Jó szolgálatot tud tenni a veszekedés a távolságok leküzdésében. Egy jó veszekedés után közelebb kerülhetünk egymáshoz, de még önmagunkhoz is.

A veszekedés erejével célt lehet érni olyan esetben is, ha kisebb hangerővel vagy más módon nem juttatható el a közölni kívánt információ. Van, hogy valamiről nem szívesen veszünk tudomást, információk, amikre nem figyelünk kellőképp, helyzetek, amikben többé-kevésbé vakok és süketek vagyunk, s szükséges az „ébresztő”.

Vannak dolgok, amik nagyon mélyen, akár egymásra rétegződve, bekövülve vannak bennünk, mert túl nagy erő vagy túl sokáig munkált a megmutatás/meglátás ellen. Ezeket, még ha szívesen néznénk meg, akkor sem biztos, hogy fel tudjuk hozni finom módszerekkel, sokkal inkább lehet hozzájuk férni ütközéssel.

Amivel - szerintem - csökkenthető a veszekedések száma vagy veszekedés során a károkozás, illetve javítható a veszekedés hatékonysága, élvezhetősége:

- Fogadjuk el a veszekedés létjogosultságát, kezeljük eszközként, s használjuk, ha szükségét látjuk! Nem többször, nem kevesebbszer, csak annyiszor, amennyiszer kell. Ne váljunk veszekedőssé, de ne legyünk betegek sem az elfojtott indulatoktól!
- Térjünk ki, ha nem alkalmas az idő a veszekedésre! Ha már belecsúsztunk, de mégsem érezzük helyénvalónak, akkor is mondhatjuk, hogy most mégis jobb volna nem veszekedni ezen, s lehet tovább lépni, vagy más alkalommal visszatérni a témára, ha szükséges. Például menjünk el moziba, ha azt terveztük, s élvezzük azt, s majd egy másik alkalommal térjünk vissza a problémára, s veszekedjünk is rajta, ha kell. – Örüljünk neki, hogy megmutatta magát valami, ami zavar minket, de ne hagyjuk, hogy elvegye a jókedvünket, berondítson a programunkba! Nem ég a ház, csupán belekerültünk egy alkalmas szituációba, ahol láthatóvá vált, hogy hol van súrlódási pontunk.
- Ne keveredjünk mások előtt olyan veszekedésbe, ami rájuk nem tartozik! Ha nem odázható el a dolog, mondjuk ki nyugodtan, hogy mi most visszavonulunk, mert „megbeszélnivalónk” van. Így nem zavarunk vele olyanokat, akikre nem tartozik, nem sodródnak bele azok, akiknek részvétele szükségtelen, sőt zavaró. – Ha tudnak róla mások, hogy veszekszünk, s adják az erejüket a sikerhez, az külön jó lehet.
- Igyekezzünk annyit kimondani, amit tudunk egy-egy alkalommal kezelni! (Egy marokba egy maroknyit vegyünk!) Mondjuk ki, ami feszít minket, de ne keverjünk bele oda nem tartozó dolgokat, mert akkor elfogy az erőnk anélkül, hogy eredménnyel tudnánk zárni a veszekedést.
- Lehetőleg azt mondjuk ki, ami minket zavar, ami számunkra gondot okoz. Tegyük ezt a lehető legpontosabban! Ne minősítsük a másikat, ne az legyen a célunk, hogy a másik fölött győzelmet arassunk, hanem az, hogy a zavaró dologra megoldást találjunk! Így sikerül egymás mellé állnunk a megoldás keresésében, s elkerülni az egymással szembe kerülést.
- Azon is igyekezzünk, hogy kérdezzünk, s ne elképzeléseket gyártsunk, s azokat vagdossuk igazságként a másik fejéhez. Ne mi mondjuk el, hogy mit miért csinál a másik, mondja el ő. Az ő cselekedete és az én meglátásom szerinti ok, ha nem egyezik, az életben nem szül megoldást. S egyébként is kell, hogy ő mondja meg, mit miért csinált. Ez az ő dolga, s lehetősége arra, hogy megmutassa magát. Ha meghallgatjuk a másikat, hogy miért is tette azt, amit tett, belátjuk, hogy az ő indoka a helytálló, előre vivő, sőt, gyakran jobban is esik nekünk, mint amit mi gondoltunk a dologról. Ugyanígy fordítva is. Kell, hogy én mondjam meg, miért csinálom, s ne fogadjam el a másik állítását, ha nem egyezik a saját mozgató rugómmal.
- Tudatosítsuk újra és újra, hogy nem a nehézségtől való bármi áron való szabadulás, nem a teher átrakása, s nem is egymás legyőzése a cél, hanem a gondot okozó dolog kimondása, arra a megoldás megtalálása. A megoldás pedig azt jelenti, hogy mind jól érezzük magunkat a veszekedés után. (Ha nem is azonnal utána, de egy kis idő elteltével.) Ha csak egyikünk is rosszul érzi magát, azt jelenti, hogy nem végeztünk, még van elintéznivalónk.
- Mindenképpen nézzük meg a veszekedés után, hogy mi az, amit kimondtunk, ami a felszínre került, s beszéljük azt meg, tegyük azt rendbe! Lehet szünetet is tartani, lehiggadni, s utána sorba venni, mi került kimondásra. Fontos megnézni, megbeszélni, mi igaz abból, amit kimondtunk, mi nem, min hogyan kell és tudunk változtatni… Egy átbeszélt veszekedés után tisztábban láthatjuk magunkat, a másikat, pontosabban a ránk váró tennivalókat. Vegyük el a hasznát, s javítsuk ki az esetleges kárt! Mondjuk el, mi az, aminek örülünk, hogy feljött, s mi az, ami nem esik jól. Sok energiába kerül egy veszekedés, s ha látjuk, hogy megérte, s örülünk neki, tudunk töltekezni. Azt viszont, amit úgy mondtunk ki a veszekedés hevében, hogy nem állja meg a helyét, igazítsuk ki! Ne maradjon tüske a másikban valamiért, amit nem is úgy gondolunk. S ha mi érzünk tüskét, azt is hozzuk fel szóra!
- Fáradtan lehetőleg ne mélyüljünk el a vitába! Ha aludtunk egyet, s még mindig úgy ítéljük meg, hogy van miről beszélni, akkor térjünk vissza rá másnap.
- Ne adjuk fel, ha nem mindig úgy sikerül, ahogy szerettük volna. Mást sem csinálunk hibátlanul, de gyakorlással egyre ügyesebbek leszünk, s szebbek lesznek az eredmények.
- Lehet a veszekedés eszközével nem élni, azt nem használni, de akkor meg kell találni, hogy mivel tudjuk elérni, hogy a bennünk vagy a másikban feszültséget okozó dolog felszínre kerüljön, megoldódjon.
- Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy épp akkor, azt a dolgot veszekedéssel kell elintézni, akkor keressünk más megoldást vagy más alkalmat! A veszekedés fárasztó dolog, hasonlít a nagytakarításhoz. Mire minden a helyére kerül, az elég sok idő, energia.
- Bíráljunk kevesebbet! Nehezen veszünk tudomást azokról a dolgainkról, amiket másokban kifogásolunk, ez növeli a veszekedési esélyeket.
- Foglalkozzunk időben azzal, ha valami zavar minket! Így több esélyünk van a békés rendezésre.

2008. december 23., kedd

"Remény"

Néhány rövid, karácsonyhoz illő gondolatot szeretnék idézni egy tanításból és kívánok mindenkinek, aki olvassa e sorokat, kellemes, szép karácsonyt!

A „remény”, a „megváltás” - persze nem abban az értelemben, mint Jézus - de minden családban megjelenik valamilyen formában.

A „remény”, a „vezető” legfőbb dolga, hogy szeretni tud. Feloldja a határait és befogadja a külsőt.

Tudom, hogy nem könnyű. Azt is tudom, hogy a szeretet egyben halál is. Ha ezt megértik az emberek, másként fognak az elmúlásra tekinteni. Fájdalom, ha a pusztulást látjuk. Az én, énke vagy a határ elvesztését. Boldogság, ha a beolvadást, az egyesülést, a „hozom neked, fogadom tőled” érzését megéljük.

2008. november 30., vasárnap

Jézus születése. Történet

Nyolc évvel ezelőtt, a Karácsonyra való készülés időszakában, egyik tanítónk – Debora (nevének jelentése: a nő, aki lát) – felidézte nekünk Jézus születését és beszélt az előttünk álló ünnepről. Ma, ennek az évnek első advent vasárnapján Debora lejegyzett szavait szeretném a blogomban közzétenni.

„Az ünnep kapcsán beszélni fogok nektek arról, ahogy Jézus megszületett. A Megváltó. Hogyan kapta ezt a megszólítást? Az emberek nevezték el így. De valóban annak is tekintették.

Ne feledkezzetek meg a körülményekről! Illatok - kiemelt fontosságúnak tartom. Nem nagyon emlékeztek meg az ünnepekről ilyen formán: A fenyő illata, a csengő hangja, az étel édes íze. Szimbólumok, de az érzeteknek, a testnek is megvan a maga helye, szerepe.


Mária és József elindultak Názáretből Betlehembe. A több mint száz kilométeres utat gyalog, illetve szamárháton tették meg. Képzeld el magad! Úttalan utakon zötykölődve. Közben József és Mária között megteremtődött a szeretet összhangja. Ez út nélkül vajon megteremtődött volna? Midőn Mária az anyjával készülődik a gyermek születésére és József - ácsolván a munkadarabjait - a barátokkal beszéli meg a problémáit?

Vajon jó-e ez az út? Húsz kilométert megtéve, előttük még száztíz! Kihalt vidék. Szomjúság. „Be jó! Legalább összhang teremtődik, legalább a gyermek felkészül!” Mondták volna ezt? - Nem valószínű.

Minek tette ki Mária a gyermeket az utolsó hónapban! Ma ezt nem értenék. „Kitette őt ilyen megpróbáltatásoknak!”- mondanák. - Pedig csak az élete játszódott le kicsiben.

Fárasztó és nehéz volt az út. Sokszor lakatlan vidéken. Sokszor földön hálva. Sokszor szent helyeket érintve, ahol elődeik a próféták voltak. A cél Betlehem? Igen is, nem is. Az úti cél Betlehem. A cél, az út. Az úton levés. - Hisz későbbi életük szinte másról se szólt.

És elérkezvén Jeruzsálembe, a szent városba, tudták Betlehem már nincs messze.

Tudod-e, miért mentek Betlehembe? - Mert Heródes népszámlálást tartott. Mindenkit ott vettek számba, ahol született a családfő. József hazatért Betlehembe. Ahová való. A ház ura elment megnézni, otthona-e még Betlehem. Betlehem, a mesterek városa nem fogadta be, mert a népszámlálásból üzlet lett.

Jöttek a világ minden tájáról a szétáramló emberek. „Ti már nem kellettek nekünk!” József az ács, már nem kellett Betlehemnek. „Otthonom-e hát nekem Betlehem? Nem. De eredőm, igen.”

És megpihenni a városon kívülre tértek. És ott a csendben, a barlangban, ahol azért meleg van, s az állatok lehelete, s a széna természetes módon otthonossá teszik a helyet, megszületett a Megváltó. Egy barlangban. Egy odúban.

„Ajaj! Az első élmény! Sötét luk!” - mondanák a ti pszichológusaitok. „És hideg! És főleg!” De az anya és az apa jelen van. És persze az Atya is. És az angyal megjelenik a pásztoroknak. „Ott, ott, megszületett ő! Az igazi pásztor, akinek a nyája az emberekből áll. Menjetek!” S a pásztorok, az egyszerű, hívő emberek mennek. Tudják? - Nem. De érzik. És ott az anya, az apa… és a kisded - önmagában imádnivaló. Nem kell ezen annyit gondolkozni! „A szülőknek táplálékra van szükségük. - Nekünk van. Miért ne osztanánk meg velük?” És öröm a szülőknek, öröm a pásztoroknak. És a bárányoknak is.

És egy másik csapat is tart Betlehembe. A Napkeleti bölcsek. Így Jézus kelet és – vallásával - nyugat egyesítését hozza létre. Nekik nem az angyal szól. Őket a csillag vezérli. Ez már a tudomány. Ők nem az egyszerű nép gyermekei. Ők megjárták az utat. Ők a tudatos bölcsek. Ajándékot hoznak. Aranyat. A királyság, az ész mentális szimbólumát. Mirhát. Az emberi jócselekedetek, jókívánságok, a szív, a szeretet jelképét. Tömjént. A hit, a szentlélek jelképét.

Vagyis e földön e földi szabályok szerint élünk. Vezérel a szívünk. Ez a mi iránymutatónk. A törvényünk. Az egyetemes törvény. Az Atyánk törvénye. Nem könnyű ezt összeegyeztetni. Nem becsüli le ezt senki. Figyelmen kívül hagyni nem szabad!

Heródes magához rendeli a bölcseket. Feltűnőek. Nem tudnak feltűnés nélkül közlekedni. „Miért jöttetek?” „Óh, hát mert megszületett a Megváltó!” És Heródesben a kérdés: „Ez nem én vagyok? És főleg, ha más, mi dolgom vele?” És a Napkeleti bölcsek útmutatása alapján embereket küld. „A biztonság kedvéért hozzák be – mindet! Majd én megmondom, ki a Megváltó!”

De nem számít valamire. Az emberek között elszabadul a pokol. Valójában nem Heródes akarta? Valójában nem. Ki indította el a katona kezét? Heródes nem akart százszámra leölt csecsemőket. Heródes kiadta a parancsot. A katonák engedelmeskedtek. Minek? Heródes parancsának? Az erőnek, ami eddig szolgált. Most neve van. Heródes parancsa. Közben az érzés bennük azt mondta: „Nem kell nekünk új király! Nem kell nekünk új megváltó! Nem kell nekünk a Megváltó! Jól vagyunk mi így, ahogy vagyunk.”

De a Megváltó mégis megmenekült. Pontosan azzal, hogy nem fogadták be Betlehem városába. Mi van, ha Mária elégedetlenkedik? És egy kocsmáros azt mondja: „Na, jól van!” - Mária ment a falakon kívülre. És hitte, hogy így lesz jól. És szívében nem a harag, hanem a fáradtság munkált. És hallván bent a vérontást, nem felejtettek el hálát adni, hogy Jézus az odúban született. És elindultak az útjukra.


Ne feledjük hát Karácsonykor, hogy a Megváltó hogyan született! Hozta nekünk a szeretetet, a békét, az igazságot, az egyenes beszédet. De vele a szelídséget és az erő hatalmát. Heródes király - ahol király. De a Megváltó Jézus.

Karácsonykor tehát ne feledjük megnyitni a szívünket az Atya felé. Ő nemcsak Jézus Atyja. Ő a mi Atyánk. Az emberek felé. Akár pásztorok, akár bölcsek. És a Szentlélek felé.

És ne feledjétek, e kinyitott csatornákon át a szépség, a jóság, a szeretet áramlik. És tudnunk kell, ezek nagyon is létező, de nem mindenki által látható csatornák.

Áldott legyen a munkátok, áldott legyen a próbálkozásotok, akár jónak, akár rossznak ítélitek meg, áldott legyen az érzelmetek, áldott legyen a hitetek! És erősödjön is a hitetek, immáron magatokban is! Higgyetek abban, hogy mindennek megvan a maga helye. A hó alatt élet van. A hó alatt tulajdonképpen élet van. Mindennek tehát megvan a helye, amit most cselekedtek. Ez a legfontosabb része a munkátoknak. Hogy önmagatokkal a lehető legjobban tisztában legyetek. Karácsonykor egy gyertyát gyújtsatok – gondolván ránk! Semmiképpen nem az a cél, hogy mi mondjuk meg, mit tegyetek. A saját akaratotokat, felelősségeteket érezzétek!*

És ünnepen ünnepelni szokás. Örülni, nevetni, boldogságban könnyezni. Nem a tegnap miatt bánkódni. És nem a holnaptól tartani.”

*Ezt a bekezdést ugyanúgy tudom látni konkrétnak és személyesnek, mint általánosnak és mások számára is hasznosnak, ezért hezitáltam, hogy mit tegyek vele. Előbb kihagytam, de úgy túl hidegnek találtam a sorokat, ezért visszatettem.

2008. november 22., szombat

Az érzésekről

Úgy tapasztalom, hogy gyakran igazságtalanul bánunk az érzéseinkkel. Durván megkülönböztetjük őket. Az egyiket édes gyermekünknek tekintjük, a másikat mostohának.

Például: Van, aki korlátlanul utat enged az indulatos érzéseknek, de kiutasítja a félelmet. Teszi ezt olyankor is, amikor fordítva lenne helyénvaló vagy is-is. Másnál elfogadott a félelem minden mennyiségben, de teljességgel kirekesztve az indulat.

Mire jutunk így? Meglátásom szerint olyankor, amikor egyes érzéseket kitiltunk, másokat túlzóan beeresztünk, nem jutunk el céljainkhoz, illetve nem a céljainkhoz jutunk el. Eljutunk valahová, ahol nem érezzük jól magunkat. Legfeljebb elvagyunk, de éltető elemek nélkül, de akár kifejezetten kínlódhatunk is.

Miért? Mert a földi életben az érzéseink az iránytűink. Ezt tanultam, aztán figyeltem, s azt tapasztaltam, hogy ez nagyon így van. Ahhoz, hogy előrébb jussunk a számunkra fontos dolgokban az életben, szükségünk van rájuk, mint iránymutatókra. Úgyhogy nem tehetjük meg, hogy nem vagy nem a megfelelő mértékben figyelünk rájuk.

Egy ideje tudatosan nézem az ismétlődő szituációkat. Azokat, amikből már nagyon szeretnék kikerülni.

Így, hogy tudatosan figyelek a gyanús szituációkban az érzéseimre, többnyire sikerül ráébrednem, hogy az adott helyzetben például az indulataim erőteljesen eltúlzottak, vagy akár teljesen fölöslegesek is a céljaimat illetően. Van persze, hogy csak utólag látom ezt meg. Az is jó, mert ha tudom, hogy nem jó irányba haladtam, nem tör le a kudarc, hogy nem értem célt.

Amikor viszont időben sikerül ráébrednem, hogy ha így haladok tovább, nem azt érem el, amire vágyom, akkor vissza tudom fogni magam, s izgalmas dolgok történnek. Leginkább az, hogy megtalálom azt az érzést, ami leginkább az enyém az adott helyzetben (például aggódás), s annak a megfogalmazásával végül el is érem, amit szeretnék.

Sőt időnként kikerekedik a történet olyannyira, hogy az indulat is gazdára lel. Mert ott volt ez az érzés is, jól érzékeltem, de nem igazán belőlem fakadóan. Én csak beinvitáltam, mert az indulatos érzésekkel könnyebben tudok mit kezdeni, mint mondjuk az aggódással. De akkor éppen nincs nálam alapja az indulatnak. Alapja az aggódásnak van. Úgyhogy akármennyire is kényelmesebb lenne számomra az indulatot érezni, nem célravezető. Mint ahogy a partner sem aggódhat, ha nincs rá oka, még akkor sem, ha ő meg épp azt kezeli könnyedén.

Azt tapasztalom, hogy amikor szépen helyére kerülnek az érzések, onnan akár már hátra is dőlhetünk a fotelben, mert beindulnak a dolgok. Megfogalmazódnak a problémák, s többnyire – mindenki számára megnyugtató - megoldást nyernek.