2014. szeptember 11., csütörtök
A molnár, a kovács és a lány
2014. június 23., hétfő
"Lélekveszélyben" - részletek a könyvből
2014. május 8., csütörtök
A leszületések egy ősi rendszeréről*
2014. január 22., szerda
Gondolatok* - szabadság, élettudatosság
Gondolatok* - hit
2013. április 7., vasárnap
70 éves "A kis herceg"
2010. május 15., szombat
A veszekedésről
Idővel megértettem, hogy sokkal előrébb vivő, ha erőmet nem a veszekedés teljes kerülésére, hanem a probléma megoldására koncentrálom, s amikor ehhez veszekedni kell, akkor veszekszem. Átgondolva a dolgot, láttam, hogy a veszekedés nem egyértelműen rossz dolog. Haszonnal is járt számunkra, s a kárunk is elsősorban abból származott, hogy nem jókor vagy nem jól veszekedtünk, esetleg nem jóra használtuk.
Mivel a veszekedés nem olyan, amihez természeténél fogva társulna a józan ítélőképesség, szinte lehetetlen feladatnak tűnik az, hogy néhány perc vagy másodperc alatt eldöntsük, jó-e az, ha belemegyünk a veszekedésbe, vagy az a jobb, ha inkább kitérünk előle. Azt tapasztalom viszont, ha a veszekedés-mentes időben gondolkozunk róla, s kialakítunk egy helytálló véleményt, elég nagy valószínűséggel tudunk helyesen dönteni. Még hirtelenjében sem választjuk ugyanis fölöslegesen, ha tudjuk, milyen nehézségek tartoznak hozzá, s nem térünk ki előle, ha tudjuk, hogy lehetőség is számunkra.
Amiben – szerintem - segíthet a veszekedés
A veszekedés ereje felszínre tud hozni olyan dolgokat, amiket valamiért jól eldugtunk (magunk és/vagy mások elől). Kimondódnak olyan érzések, gondolatok, amivel a jól szocializált énünk nem szívesen hozakodik elő, pedig érezhetően zavarja viselkedésünket, feszültséget kelt bennünk és/vagy a környezetünkben, mételyezi kapcsolatunkat, emészti erőnket, kikezdi egészségünket.
Amikor ilyenek kirobbannak, az megkönnyebbülést, tisztulást, tisztán látást eredményez. A tartalom, ami kívülre kerül, nem fertőzi, mérgezi tovább a belsőt, nem okoz tovább fájdalmat és nem őrli tovább az idegeket a feszítő érzés. Ezek jó dolgok – szerintem. Természetesen nem mindig jelent csak örömöt és megkönnyebbülést az, amit megtudunk, de szerintem mindenképp jobb, hogy azt tudjuk, ami van, s nem valami egészen mást gondolunk kimondás híján.
Jó szolgálatot tud tenni a veszekedés a távolságok leküzdésében. Egy jó veszekedés után közelebb kerülhetünk egymáshoz, de még önmagunkhoz is.
A veszekedés erejével célt lehet érni olyan esetben is, ha kisebb hangerővel vagy más módon nem juttatható el a közölni kívánt információ. Van, hogy valamiről nem szívesen veszünk tudomást, információk, amikre nem figyelünk kellőképp, helyzetek, amikben többé-kevésbé vakok és süketek vagyunk, s szükséges az „ébresztő”.
Vannak dolgok, amik nagyon mélyen, akár egymásra rétegződve, bekövülve vannak bennünk, mert túl nagy erő vagy túl sokáig munkált a megmutatás/meglátás ellen. Ezeket, még ha szívesen néznénk meg, akkor sem biztos, hogy fel tudjuk hozni finom módszerekkel, sokkal inkább lehet hozzájuk férni ütközéssel.
Amivel - szerintem - csökkenthető a veszekedések száma vagy veszekedés során a károkozás, illetve javítható a veszekedés hatékonysága, élvezhetősége:
- Fogadjuk el a veszekedés létjogosultságát, kezeljük eszközként, s használjuk, ha szükségét látjuk! Nem többször, nem kevesebbszer, csak annyiszor, amennyiszer kell. Ne váljunk veszekedőssé, de ne legyünk betegek sem az elfojtott indulatoktól!
- Térjünk ki, ha nem alkalmas az idő a veszekedésre! Ha már belecsúsztunk, de mégsem érezzük helyénvalónak, akkor is mondhatjuk, hogy most mégis jobb volna nem veszekedni ezen, s lehet tovább lépni, vagy más alkalommal visszatérni a témára, ha szükséges. Például menjünk el moziba, ha azt terveztük, s élvezzük azt, s majd egy másik alkalommal térjünk vissza a problémára, s veszekedjünk is rajta, ha kell. – Örüljünk neki, hogy megmutatta magát valami, ami zavar minket, de ne hagyjuk, hogy elvegye a jókedvünket, berondítson a programunkba! Nem ég a ház, csupán belekerültünk egy alkalmas szituációba, ahol láthatóvá vált, hogy hol van súrlódási pontunk.
- Ne keveredjünk mások előtt olyan veszekedésbe, ami rájuk nem tartozik! Ha nem odázható el a dolog, mondjuk ki nyugodtan, hogy mi most visszavonulunk, mert „megbeszélnivalónk” van. Így nem zavarunk vele olyanokat, akikre nem tartozik, nem sodródnak bele azok, akiknek részvétele szükségtelen, sőt zavaró. – Ha tudnak róla mások, hogy veszekszünk, s adják az erejüket a sikerhez, az külön jó lehet.
- Igyekezzünk annyit kimondani, amit tudunk egy-egy alkalommal kezelni! (Egy marokba egy maroknyit vegyünk!) Mondjuk ki, ami feszít minket, de ne keverjünk bele oda nem tartozó dolgokat, mert akkor elfogy az erőnk anélkül, hogy eredménnyel tudnánk zárni a veszekedést.
- Lehetőleg azt mondjuk ki, ami minket zavar, ami számunkra gondot okoz. Tegyük ezt a lehető legpontosabban! Ne minősítsük a másikat, ne az legyen a célunk, hogy a másik fölött győzelmet arassunk, hanem az, hogy a zavaró dologra megoldást találjunk! Így sikerül egymás mellé állnunk a megoldás keresésében, s elkerülni az egymással szembe kerülést.
- Azon is igyekezzünk, hogy kérdezzünk, s ne elképzeléseket gyártsunk, s azokat vagdossuk igazságként a másik fejéhez. Ne mi mondjuk el, hogy mit miért csinál a másik, mondja el ő. Az ő cselekedete és az én meglátásom szerinti ok, ha nem egyezik, az életben nem szül megoldást. S egyébként is kell, hogy ő mondja meg, mit miért csinált. Ez az ő dolga, s lehetősége arra, hogy megmutassa magát. Ha meghallgatjuk a másikat, hogy miért is tette azt, amit tett, belátjuk, hogy az ő indoka a helytálló, előre vivő, sőt, gyakran jobban is esik nekünk, mint amit mi gondoltunk a dologról. Ugyanígy fordítva is. Kell, hogy én mondjam meg, miért csinálom, s ne fogadjam el a másik állítását, ha nem egyezik a saját mozgató rugómmal.
- Tudatosítsuk újra és újra, hogy nem a nehézségtől való bármi áron való szabadulás, nem a teher átrakása, s nem is egymás legyőzése a cél, hanem a gondot okozó dolog kimondása, arra a megoldás megtalálása. A megoldás pedig azt jelenti, hogy mind jól érezzük magunkat a veszekedés után. (Ha nem is azonnal utána, de egy kis idő elteltével.) Ha csak egyikünk is rosszul érzi magát, azt jelenti, hogy nem végeztünk, még van elintéznivalónk.
- Mindenképpen nézzük meg a veszekedés után, hogy mi az, amit kimondtunk, ami a felszínre került, s beszéljük azt meg, tegyük azt rendbe! Lehet szünetet is tartani, lehiggadni, s utána sorba venni, mi került kimondásra. Fontos megnézni, megbeszélni, mi igaz abból, amit kimondtunk, mi nem, min hogyan kell és tudunk változtatni… Egy átbeszélt veszekedés után tisztábban láthatjuk magunkat, a másikat, pontosabban a ránk váró tennivalókat. Vegyük el a hasznát, s javítsuk ki az esetleges kárt! Mondjuk el, mi az, aminek örülünk, hogy feljött, s mi az, ami nem esik jól. Sok energiába kerül egy veszekedés, s ha látjuk, hogy megérte, s örülünk neki, tudunk töltekezni. Azt viszont, amit úgy mondtunk ki a veszekedés hevében, hogy nem állja meg a helyét, igazítsuk ki! Ne maradjon tüske a másikban valamiért, amit nem is úgy gondolunk. S ha mi érzünk tüskét, azt is hozzuk fel szóra!
- Fáradtan lehetőleg ne mélyüljünk el a vitába! Ha aludtunk egyet, s még mindig úgy ítéljük meg, hogy van miről beszélni, akkor térjünk vissza rá másnap.
- Ne adjuk fel, ha nem mindig úgy sikerül, ahogy szerettük volna. Mást sem csinálunk hibátlanul, de gyakorlással egyre ügyesebbek leszünk, s szebbek lesznek az eredmények.
- Lehet a veszekedés eszközével nem élni, azt nem használni, de akkor meg kell találni, hogy mivel tudjuk elérni, hogy a bennünk vagy a másikban feszültséget okozó dolog felszínre kerüljön, megoldódjon.
- Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy épp akkor, azt a dolgot veszekedéssel kell elintézni, akkor keressünk más megoldást vagy más alkalmat! A veszekedés fárasztó dolog, hasonlít a nagytakarításhoz. Mire minden a helyére kerül, az elég sok idő, energia.
- Bíráljunk kevesebbet! Nehezen veszünk tudomást azokról a dolgainkról, amiket másokban kifogásolunk, ez növeli a veszekedési esélyeket.
- Foglalkozzunk időben azzal, ha valami zavar minket! Így több esélyünk van a békés rendezésre.
2008. december 23., kedd
"Remény"
Néhány rövid, karácsonyhoz illő gondolatot szeretnék idézni egy tanításból és kívánok mindenkinek, aki olvassa e sorokat, kellemes, szép karácsonyt!
A „remény”, a „megváltás” - persze nem abban az értelemben, mint Jézus - de minden családban megjelenik valamilyen formában.
A „remény”, a „vezető” legfőbb dolga, hogy szeretni tud. Feloldja a határait és befogadja a külsőt.
Tudom, hogy nem könnyű. Azt is tudom, hogy a szeretet egyben halál is. Ha ezt megértik az emberek, másként fognak az elmúlásra tekinteni. Fájdalom, ha a pusztulást látjuk. Az én, énke vagy a határ elvesztését. Boldogság, ha a beolvadást, az egyesülést, a „hozom neked, fogadom tőled” érzését megéljük.
2008. november 30., vasárnap
Jézus születése. Történet
„Az ünnep kapcsán beszélni fogok nektek arról, ahogy Jézus megszületett. A Megváltó. Hogyan kapta ezt a megszólítást? Az emberek nevezték el így. De valóban annak is tekintették.
Ne feledkezzetek meg a körülményekről! Illatok - kiemelt fontosságúnak tartom. Nem nagyon emlékeztek meg az ünnepekről ilyen formán: A fenyő illata, a csengő hangja, az étel édes íze. Szimbólumok, de az érzeteknek, a testnek is megvan a maga helye, szerepe.
Mária és József elindultak Názáretből Betlehembe. A több mint száz kilométeres utat gyalog, illetve szamárháton tették meg. Képzeld el magad! Úttalan utakon zötykölődve. Közben József és Mária között megteremtődött a szeretet összhangja. Ez út nélkül vajon megteremtődött volna? Midőn Mária az anyjával készülődik a gyermek születésére és József - ácsolván a munkadarabjait - a barátokkal beszéli meg a problémáit?
Vajon jó-e ez az út? Húsz kilométert megtéve, előttük még száztíz! Kihalt vidék. Szomjúság. „Be jó! Legalább összhang teremtődik, legalább a gyermek felkészül!” Mondták volna ezt? - Nem valószínű.
Minek tette ki Mária a gyermeket az utolsó hónapban! Ma ezt nem értenék. „Kitette őt ilyen megpróbáltatásoknak!”- mondanák. - Pedig csak az élete játszódott le kicsiben.
Fárasztó és nehéz volt az út. Sokszor lakatlan vidéken. Sokszor földön hálva. Sokszor szent helyeket érintve, ahol elődeik a próféták voltak. A cél Betlehem? Igen is, nem is. Az úti cél Betlehem. A cél, az út. Az úton levés. - Hisz későbbi életük szinte másról se szólt.
És elérkezvén Jeruzsálembe, a szent városba, tudták Betlehem már nincs messze.
Tudod-e, miért mentek Betlehembe? - Mert Heródes népszámlálást tartott. Mindenkit ott vettek számba, ahol született a családfő. József hazatért Betlehembe. Ahová való. A ház ura elment megnézni, otthona-e még Betlehem. Betlehem, a mesterek városa nem fogadta be, mert a népszámlálásból üzlet lett.
Jöttek a világ minden tájáról a szétáramló emberek. „Ti már nem kellettek nekünk!” József az ács, már nem kellett Betlehemnek. „Otthonom-e hát nekem Betlehem? Nem. De eredőm, igen.”
És megpihenni a városon kívülre tértek. És ott a csendben, a barlangban, ahol azért meleg van, s az állatok lehelete, s a széna természetes módon otthonossá teszik a helyet, megszületett a Megváltó. Egy barlangban. Egy odúban.
„Ajaj! Az első élmény! Sötét luk!” - mondanák a ti pszichológusaitok. „És hideg! És főleg!” De az anya és az apa jelen van. És persze az Atya is. És az angyal megjelenik a pásztoroknak. „Ott, ott, megszületett ő! Az igazi pásztor, akinek a nyája az emberekből áll. Menjetek!” S a pásztorok, az egyszerű, hívő emberek mennek. Tudják? - Nem. De érzik. És ott az anya, az apa… és a kisded - önmagában imádnivaló. Nem kell ezen annyit gondolkozni! „A szülőknek táplálékra van szükségük. - Nekünk van. Miért ne osztanánk meg velük?” És öröm a szülőknek, öröm a pásztoroknak. És a bárányoknak is.
És egy másik csapat is tart Betlehembe. A Napkeleti bölcsek. Így Jézus kelet és – vallásával - nyugat egyesítését hozza létre. Nekik nem az angyal szól. Őket a csillag vezérli. Ez már a tudomány. Ők nem az egyszerű nép gyermekei. Ők megjárták az utat. Ők a tudatos bölcsek. Ajándékot hoznak. Aranyat. A királyság, az ész mentális szimbólumát. Mirhát. Az emberi jócselekedetek, jókívánságok, a szív, a szeretet jelképét. Tömjént. A hit, a szentlélek jelképét.
Vagyis e földön e földi szabályok szerint élünk. Vezérel a szívünk. Ez a mi iránymutatónk. A törvényünk. Az egyetemes törvény. Az Atyánk törvénye. Nem könnyű ezt összeegyeztetni. Nem becsüli le ezt senki. Figyelmen kívül hagyni nem szabad!
Heródes magához rendeli a bölcseket. Feltűnőek. Nem tudnak feltűnés nélkül közlekedni. „Miért jöttetek?” „Óh, hát mert megszületett a Megváltó!” És Heródesben a kérdés: „Ez nem én vagyok? És főleg, ha más, mi dolgom vele?” És a Napkeleti bölcsek útmutatása alapján embereket küld. „A biztonság kedvéért hozzák be – mindet! Majd én megmondom, ki a Megváltó!”
De nem számít valamire. Az emberek között elszabadul a pokol. Valójában nem Heródes akarta? Valójában nem. Ki indította el a katona kezét? Heródes nem akart százszámra leölt csecsemőket. Heródes kiadta a parancsot. A katonák engedelmeskedtek. Minek? Heródes parancsának? Az erőnek, ami eddig szolgált. Most neve van. Heródes parancsa. Közben az érzés bennük azt mondta: „Nem kell nekünk új király! Nem kell nekünk új megváltó! Nem kell nekünk a Megváltó! Jól vagyunk mi így, ahogy vagyunk.”
De a Megváltó mégis megmenekült. Pontosan azzal, hogy nem fogadták be Betlehem városába. Mi van, ha Mária elégedetlenkedik? És egy kocsmáros azt mondja: „Na, jól van!” - Mária ment a falakon kívülre. És hitte, hogy így lesz jól. És szívében nem a harag, hanem a fáradtság munkált. És hallván bent a vérontást, nem felejtettek el hálát adni, hogy Jézus az odúban született. És elindultak az útjukra.
Ne feledjük hát Karácsonykor, hogy a Megváltó hogyan született! Hozta nekünk a szeretetet, a békét, az igazságot, az egyenes beszédet. De vele a szelídséget és az erő hatalmát. Heródes király - ahol király. De a Megváltó Jézus.
Karácsonykor tehát ne feledjük megnyitni a szívünket az Atya felé. Ő nemcsak Jézus Atyja. Ő a mi Atyánk. Az emberek felé. Akár pásztorok, akár bölcsek. És a Szentlélek felé.
És ne feledjétek, e kinyitott csatornákon át a szépség, a jóság, a szeretet áramlik. És tudnunk kell, ezek nagyon is létező, de nem mindenki által látható csatornák.
Áldott legyen a munkátok, áldott legyen a próbálkozásotok, akár jónak, akár rossznak ítélitek meg, áldott legyen az érzelmetek, áldott legyen a hitetek! És erősödjön is a hitetek, immáron magatokban is! Higgyetek abban, hogy mindennek megvan a maga helye. A hó alatt élet van. A hó alatt tulajdonképpen élet van. Mindennek tehát megvan a helye, amit most cselekedtek. Ez a legfontosabb része a munkátoknak. Hogy önmagatokkal a lehető legjobban tisztában legyetek. Karácsonykor egy gyertyát gyújtsatok – gondolván ránk! Semmiképpen nem az a cél, hogy mi mondjuk meg, mit tegyetek. A saját akaratotokat, felelősségeteket érezzétek!*
És ünnepen ünnepelni szokás. Örülni, nevetni, boldogságban könnyezni. Nem a tegnap miatt bánkódni. És nem a holnaptól tartani.”
*Ezt a bekezdést ugyanúgy tudom látni konkrétnak és személyesnek, mint általánosnak és mások számára is hasznosnak, ezért hezitáltam, hogy mit tegyek vele. Előbb kihagytam, de úgy túl hidegnek találtam a sorokat, ezért visszatettem.
2008. november 22., szombat
Az érzésekről
Úgy tapasztalom, hogy gyakran igazságtalanul bánunk az érzéseinkkel. Durván megkülönböztetjük őket. Az egyiket édes gyermekünknek tekintjük, a másikat mostohának.
Például: Van, aki korlátlanul utat enged az indulatos érzéseknek, de kiutasítja a félelmet. Teszi ezt olyankor is, amikor fordítva lenne helyénvaló vagy is-is. Másnál elfogadott a félelem minden mennyiségben, de teljességgel kirekesztve az indulat.
Mire jutunk így? Meglátásom szerint olyankor, amikor egyes érzéseket kitiltunk, másokat túlzóan beeresztünk, nem jutunk el céljainkhoz, illetve nem a céljainkhoz jutunk el. Eljutunk valahová, ahol nem érezzük jól magunkat. Legfeljebb elvagyunk, de éltető elemek nélkül, de akár kifejezetten kínlódhatunk is.
Miért? Mert a földi életben az érzéseink az iránytűink. Ezt tanultam, aztán figyeltem, s azt tapasztaltam, hogy ez nagyon így van. Ahhoz, hogy előrébb jussunk a számunkra fontos dolgokban az életben, szükségünk van rájuk, mint iránymutatókra. Úgyhogy nem tehetjük meg, hogy nem vagy nem a megfelelő mértékben figyelünk rájuk.
Egy ideje tudatosan nézem az ismétlődő szituációkat. Azokat, amikből már nagyon szeretnék kikerülni.
Így, hogy tudatosan figyelek a gyanús szituációkban az érzéseimre, többnyire sikerül ráébrednem, hogy az adott helyzetben például az indulataim erőteljesen eltúlzottak, vagy akár teljesen fölöslegesek is a céljaimat illetően. Van persze, hogy csak utólag látom ezt meg. Az is jó, mert ha tudom, hogy nem jó irányba haladtam, nem tör le a kudarc, hogy nem értem célt.
Amikor viszont időben sikerül ráébrednem, hogy ha így haladok tovább, nem azt érem el, amire vágyom, akkor vissza tudom fogni magam, s izgalmas dolgok történnek. Leginkább az, hogy megtalálom azt az érzést, ami leginkább az enyém az adott helyzetben (például aggódás), s annak a megfogalmazásával végül el is érem, amit szeretnék.
Sőt időnként kikerekedik a történet olyannyira, hogy az indulat is gazdára lel. Mert ott volt ez az érzés is, jól érzékeltem, de nem igazán belőlem fakadóan. Én csak beinvitáltam, mert az indulatos érzésekkel könnyebben tudok mit kezdeni, mint mondjuk az aggódással. De akkor éppen nincs nálam alapja az indulatnak. Alapja az aggódásnak van. Úgyhogy akármennyire is kényelmesebb lenne számomra az indulatot érezni, nem célravezető. Mint ahogy a partner sem aggódhat, ha nincs rá oka, még akkor sem, ha ő meg épp azt kezeli könnyedén.
Azt tapasztalom, hogy amikor szépen helyére kerülnek az érzések, onnan akár már hátra is dőlhetünk a fotelben, mert beindulnak a dolgok. Megfogalmazódnak a problémák, s többnyire – mindenki számára megnyugtató - megoldást nyernek.